Először jelenik meg magyarul Auster életművének kulcsdarabja. Emlékek az elbeszélő apjáról, aztán az apává válás kihívása és mélységei.
Minden köteténél inkább A magány feltalálása testesíti meg Paul Auster művészetének kikerülhetetlen forrását. A láthatatlan ember portréja és Az emlékezet könyve két tükörszöveg, amelyekből a New York trilógia és a többi sikerkönyv alkotójának portréja és családi viszonyainak intim feltárása bontakozik ki.
Az apját gyászoló fiú egy üresen tátongó családi album mellett az alakmásai közt eltűnő apa trükkfotójára lel, és valami ennél is borzongatóbbra: egy százéves fotográfiára, melynek közepéből kitéptek egy darabot. A hasadás vizsgálata során egy családi tragédia krónikája elevenedik meg.
Paul Auster azon írók közé tartozik, akiktől minden embernek kellene legalább egy könyvet elolvasnia élete során. Olyan szükségszerű gondolatokat támaszt fel az olvasóban, amelyek nem kevésbé fontosak, mint maga a levegő. Bár még magam sem olvastam sok könyvét, mégis bizton állítom, hogy ez így van. Austert olvasva egy új dimenzió nyílik meg. A legfrissebb kiadvány, melyet magyar nyelven is olvashatunk tőle A magány feltalálása, mely két nagyobb hangvételű leírást tartalmaz. A könyv ennek ellenére sem hosszú, ám a tartalom miatt nem ajánlatos úgy végigrobogni rajta, mint egy gyorsvonat. A szavakat ízlelni kell, a kiváltott reakciókat megélni, elemezni, értelmezni. Csak így fejtheti ki a hatását.
A szerző maga is úgy nyilatkozik a sorai között, hogy nehezen tudta rávenni magát ebben az esetben az írás folyamatára. Ez főként a témaválasztásból fakad. Az első rész, A láthatatlan ember portréja elsősorban az édesapjáról szól, aki nem sokkal korábban hunyt el. Tudja, érzi legbelül, hogy írnia kell róla, milyen ember is volt, hiszen, ha ő nem teszi meg, más sem fogja és hamar ki fog kopni az emlékekből, s így semmivé válik. Sokunk félelme ez, nem igaz? A tálalást követően azonban az olvasóban felmerül, hogy miért is érzett a szerző erre oly nagy késztetést, hiszen nem volt az apjával valami felhőtlen viszonya. Paul Auster kendőzetlenül, főként a negatív tulajdonságokat előtérbe hozva, de kellő tárgyilagossággal mesél, milyen ember árnyékában nőtt fel. Kellően összeszorul tőle a szív, görcsbe rándul a gyomor, főleg, ha az olvasó is megtapasztalta már, milyen mélységes tragédia az, ha elveszíti a szüleit. Nem volt könnyű olvasni, s hiába volt szöges ellentéte az édesapám a szerző apjának, így is ezer helyen tudtam azonosulni a gyászból eredő fájdalommal és a skicc megszületésének indíttatásával egyaránt. A szerző által életre hívott apró, ám annál jelentősebb családi rejtély viszont megrögzött érdeklődést vált ki az olvasóból, azon a rövidke szakaszon egyszerűen képtelenség letenni, főleg annak tekintetében, hogy valós történetről beszélhetünk.
A kötet második nagy lélegzetvétele Az emlékezet könyve címet viseli. Itt a szerző már saját magát helyezi előtérbe, méghozzá E/3-as elbeszélési stílusban. Ebben a részben rövidebb-hosszabb leírásokat talál az olvasó, amelyek összességében apró gondolatokra felfűzött tényfeltárások az író magánéletéről és azon összefüggésekről, amelyekre eddigi élete során rájött. A központi téma az apa-fia viszony és az ehhez kapcsolódó érzésvilág, valamint az ismétlődés lehetősége, amely minden pillanatban benne van. Az alaptézisek között szerepel, hogy minden mindennel kapcsolatban áll, így a szerző a lehető legszerteágazóbb módon hozza össze akár a kedvenc esti mese különböző feldolgozásainak lényeges különbségeit és az ebből fakadó eltéréseket vagy például egy húsz évvel ezelőtti mozzanat újbóli megjelenését a kettővel későbbi generációban. Az olvasónak erősen jelen kell lenni, hogy megfelelő módon tudja követni a szerzőt, ám szerintem sokkal valószínűbb, hogy a számára irreleváns vagy épp túlontúl elrugaszkodott részeket egyszerűen csak végigköveti szemmel, vagy kapásból el is lapoz. Paul Auster sajátságos kitárulkozása túlmutat az átlagember igényein. A gondolatai oly szerteágazók, hogy még a vérbeli érdeklődőknek is kihívást jelent a figyelem fenntartása. Nem egyszerű lélek, de pont ebben a disszonáns hangban lehet megtalálni azt, ami igazán naggyá teszi.
Úgy gondolom, hogy jómagam korábban vettem kézbe ezt a regényt, mint kellett volna. Előbb ismerkednem kellett volna még a szerzővel a további művei által és utána lehet, hogy nagyobb nyitottsággal tudtam volna fordulni Az emlékezet könyve felé is, ám A láthatatlan ember portréja nem tűrhetett további halasztást. Arra pont most volt szükségem. Könyvet félbe pedig nem szeretek hagyni. Minden esetre így azt mondanám, hogy a kötet első fele minden vele töltött pillanatot megért, így ez kárpótol a későbbi érzett elmaradásért.
Szereplők: A regény szereplőit maguk az élet alkotta meg, hiszen a szerző, az apja és a fia van elsősorban középpontban, utóbbi csak, mint említett mellékkarakter, ám a felismerések és a tanítás tekintetében annál jelentősebb a fizikai jelenléte.
Történet: A könyv első felében található rész a szerző apját hivatott életre hívni. Auster nagyvonalakban, de a lényeget tekintve részletesen mesél arról, hogy milyen ember volt az apja és hogy mind az élete, mind a halála milyen hatással volt a környezetére. A második részben azonban már maga a szerző kerül külső szem által nézve terítékre. Önnön gondolataiba és nehézségeibe enged egy rövid betekintést, amely által felszínre kerül a múlt, a jelen és a jövő által formált énje.
Nyelvezet: Az első részben a szerző a saját hangján szólal meg. Az édesapjáról finoman, mélyenszántó gondolatokkal nyomatékosítva mesél, amelyek életre hívják a megidézett személyt. A második részben azonban már oly mélyen elmerülünk a lelkében és a gondolatai örvényében, hogy csak nyomokban ismerhetőek fel a rá jellemző tulajdonságok. A gondolatai szerteágaznak, csaponganak, úgy susognak, mint egy viharos éjjelen a szél. Időnként azonban enyhe tisztulással megtalálhatóak a csomópontok, ahol ezek a megfoghatatlan tények találkoznak egymással és együtt egy új, nagy képet alkothatnak.
Besorolás: Kortárs szépirodalom.
Esztétika: A könyv kifinomult papír védőborítóval érhető el, amely a korábban már megjelent Auster regényeket is jellemzi. Ez alatt található egy keményborítós, kevés grafikával ellátott kötet, amely a régebbi időket idézi letisztult világával. Az összhang szép, kifejező, pont olyan, mint maga a szerzői stílus.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„Ám az is lehetséges, hogy fel sem növünk, hogy még megöregedve is ugyanazok a kisgyermekek maradunk, akik mindig is voltunk. Hiszen visszaemlékezve ugyanolyannak látjuk magunkat, azt érezzük, mit sem változtunk. Azzá tettük magunkat, akik most vagyunk, az évek múlásának dacára mégis azok maradunk, akik mindig is voltunk. Az emberek nem változnak. Az idő múlása korossá tesz, de változni sosem változunk.”
"Volt. Többé nem lesz. Emlékezz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése