A két druidánk most tényleg megmutatja igazi hatalmát!
Egy kétezer éves emberhez képest Atticus O’Sullivan igen gyorsan fut. Még jó, mivel nem is egy, hanem egyből két üldözője is akad: a vadászat istennői, Artemisz és Diana. A nyilaik és a parittyáik elől kitérve Atticus, Granuaile és farkaskutyájuk, Oberon átszelik a modern kori Európát, miközben a Tuatha Dé Danann segítsége után kutatnak. A megszokott síkváltás ezúttal nem játszik, és bújócska helyett a tervük inkább csak ennyi: veszettül menekülni.
A panteoni maratonhoz az északi isten, Loki is csatlakozik. Atticus megölése lenne az utolsó elvarratlan szál a Ragnarök, azaz az apokalipszis elszabadítása előtt. Atticusnak és Granuaile-nek túl kell járniuk az olümposziak eszén, közben a csínytevés istenét is féken kell tartaniuk ahhoz, hogy a világgal együtt ők is megéljék a holnapot.
Légy értő rajongójuk!
A Vasdruida Krónikái sorozat immáron hat részessé gyarapodott, így egyre közelebb érve a végső kiteljesedéshez magyar nyelven is. Bár nem tartozik a jól futó címek közé, mégis a kiadó időt, energiát és pénzt fektet bele, hogy annak a maroknyi olvasónak elhozza az összes részét, akik hozzám hasonlóan erősítik a rajongók táborát. Számomra felfoghatatlan, hogy nem kap nagyobb figyelmet Atticus, s pont ezért érzem feladatomnak, hogy hírét vigyem; mert a francba is, tényleg megérdemli.
Atticus újfent nagy pácban van, de ez nem okoz akkora meglepetést az olvasó részére. Az igazságérzete és a 2000 évnyi élettapasztalata által igencsak bele tud köpni bárkinek a levesébe - még akkor is, ha mindezt csupán önfenntartó céllal teszi. Úgy néz ki, hogy Bacchus kiiktatásával igencsak kihúzta a gyufát az isteneknél, így most menekülni kényszerül a kis csapatával egyetemben. A könyv címe, mint mindig, most is nagyon találó, mert valójában tényleg a teljes regény arról szól, hogy hajszolják őket hegyen-völgyön túl, árkon-bokron át. A háromszázoldalnyi futásban az alapdolgok folytonos ismétlésre kerülnek, mivel a szerző például nem felejtette el minden alkalommal a megfelelő védővarázslatokat kiosztani. Mivel ez a szereplők érdekét szolgálja, így alapvetően nem feltűnő és még kevésbé zavaró, hiszen olyan, minthogy a lakásból kilépve minden alkalommal veszel fel a lábadra cipőt - szükségszerű, a rutin része. Természetesen a menekülésük bővelkedik akcióban és meglepetésekben. A regény már egy nagyobb volumenű eseménnyel indít, majd ezt követően sorra dobja le a bombákat, így a figyelmet mindig magának követeli.
A korábbi részek esetén többször is megjegyeztem, hogy úgy érzem, ennek a sorozatnak én nem tartozom a célközönségébe - de ettől függetlenül töretlenül olvasom. Sokszor úgy tapasztaltam, hogy az összefüggések homályosak, az események kicsit ziláltak, de ezt leginkább a saját hiányosságomnak könyveltem el. Valószínűleg én magam is hozzánőttem már a témához, valamint az évek alatt azért ragadt rám némi tudás is, de a Hajszolva teljesen közérthető és jól követhető volt a számomra is. A karakterek közötti összefüggések és az akár több évszázadnyira visszanyúló konfliktusok átláthatóak, a jelenkori problémakörök pedig mind egy irányba mutatnak. A regény központi kérdése, hogy éppen ki akarja Atticusék fejét venni. A teljes regényt végigkíséri ennek a talánynak a fejtegetése, több alternatív megoldást javasolva, amelyeket a megtett út általi hozadékos információk egyre inkább leredukálódnak.
Atticus hű pajtása, Oberon, és újdonsült druida tanonca, Granuaile is aktív résztvevője az eseményeknek. Az írfarkas kutya immáron véglegesen kilépett a mellékszereplői körből és átállt a fő karakterek táborába, így rengeteg kolbászt és uszkárt tartalmazó komikus beszólás kifogyhatatlan tárházát biztosítja, amely mindvégig emeli a regény hangulatát. Néhány fejezet pedig Granuaile szemszögéből lett megalkotva, így engedve betekintést a lány gondolataiba és érzelmi világába is. A fejezetek előtt nincs megjelölve, hogy éppen kinek a hangján szólal meg, így a szövegkörnyezetből derül ki csupán, éppen kinek a fejébe jár az olvasó.
Az események rengeteg meglepő fordulatot hoznak, így nem marad ideje unatkozni sem a karaktereknek, sem az olvasónak. Már a regény egyharmadánál úgy éreztem, hogy kiköpöm a kávét, de a későbbiekben is többször volt ilyen jellegű pillanatom. Az utolsó morzsáig élvezetes, pörög, forog, minden változik. A lezárásban pedig a szerző egy nagyon kedves cselekedettel gazdagítja a regény érzelmi világát is, amely által nem csak a karakterek, hanem az olvasó szíve is kicsit megmelegedik.
Bár eddig is úgy éreztem, hogy innen feljebb már nem visz út, a sorozat elérte a csúcspontját, újra meg kellett állapítanom, hogy Kevin Hearne tudja, mitől döglik a légy és túl tudja szárnyalni az elképzeléseimet. Szóval nincs más dolgom, mint újfent türelmesen várni a folytatást, mert a kaland még csak most kezdődik.
Szereplők: Az olvasó már elég jól ismeri a három főszereplőjét a történetnek, hiszen elég régóta nyomonkövetheti a sorsukat, ám a Hajszolva című részben új árnyalatait ismerhetjük meg a karaktereknek. Atticus legtöbbször egy agyafúrt, jókedvű fickó képében tetszeleg, ám most van több olyan fázisa is, amikor a gondolatai egészen beborulnak. A lelke sötét és fájdalmas részét fedi fel, amelyben ott lakozik a kétség és a bizonytalanság is. Így még inkább árnyalttá válik a lényege.
Történet: Atticus, Oberon és Granuaile versenyt futnak az istenekkel az életükért vívott hajszában. Bacchus kiiktatása a rendszerből kissé felbőszítette a hallhatatlan népséget és szeretnének revansot venni. A kis csapat így menekülni kényszerül, s a vad vágtázás során több összecsapásban is részt kell venniük, miközben igyekeznek kideríteni, hogy ki áll az egész hajsza mögött, ki az a személy, aki ténylegesen a druidák kiiktatására törekszik. Az események gyakran hurkokat írnak le, igazi hullámvasutas utat képviselnek, így megunhatatlan és sokszor váratlan kalandban van része az olvasónak.
Nyelvezet: A regény a már megszokott sémához idomulva egy kiejtési útmutatóval indul, amely igény szerint segítségére lehet az olvasónak. A regényben hemzsegnek az idegen kifejezések, de csöppet sem zavaró, mivel a szövegkörnyezet (vagy épp a korábbi tapasztalatok) mindig tökéletesen meg is magyarázza, mi mit jelöl, így abszolút élvezhető. A szerző most nem nélkülözte a humort, szinte minden szava mögött felsejlik, így a regény alaphangulata végig pozitív marad.
Besorolás: Urban fantasy.
Esztétika: A borító szépen illeszkedik a korábbi kötetekhez, ugyanaz a stílus ismerhető fel rajta. Magára, a történetre, nem utal a részleteiben, csupán Atticus jelenik meg rajta, harcra készülve, erőskoncentrációval az arcán. Nem kiemelkedő, de megfelelő.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"A kraken számomra sokkal ijesztőbb a cápánál, magam sem tudom, miért. Évente több embert harap meg cápa, mint amennyit kraken eszik meg, de egy cápa látványa akkor sokkal megnyugtatóbban hatott volna. Egy cápa igazából csak egy ragadozó, ami csak úgy ragadozik, míg egy kraken az egy szentségtelen szörnyeteg, amitől a tengerészek (és a druidák) sikítva ugranak ki az ágyukból."
"Néha megvetjük a társainkat, és düh vagy alantas bosszú vezérel minket, emiatt úgy véltem, magányunkban sokkal sötétebb lények vagyunk. Megtanuljuk, hogy jobban kell félni a saját gondolatainktól, mint egy ostorcsapástól vagy egy pofontól."
A könyv adatai:
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó
Megjelenés ideje: 2023. július 25.
Terjedelem: 320 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése