Judith hamarosan betölti az ötvenet, a házassága kihűlt, a gyerekei felnőttek, és a hazugság, amellyel hosszú évek óta együtt él, lassan már-már igaznak tűnik.
Húsz évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa húzta keresztbe minden tervét. Ekkor elhagyta a szülővárosát, és úgy döntött, örökre megőrzi a titkát. Most, anyja halála miatt visszatér oda, és egyszerre minden a feje tetejére áll.
Maradjon vagy menjen? Mi a fontos az életében, és mi nem az? Képes lesz-e vigaszt nyújtani halálos beteg barátnőjének és összeszedni a bátorságát, hogy bevallja végre, miért is szakadt meg akkor régen a barátságuk?
A barátai szerint nem mehet minden úgy tovább, ahogy eddig. Vajon túl késő lenne új életet kezdeni?
Még nem.
De itt az ideje.
Ildikó von Kürthy határtalan öniróniával és könnyed humorral mesél az életközepi válsággal küszködő, azaz a második kamaszkorukat élő nők olykor csip-csup, máskor igen fontos problémáiról.
Ildikó von Kürthy Itt az idő című könyvét ajánlás útján szereztem be. Egy ismerősöm olvasta, majd a friss élménnyel eltelve azonnal felvette velem a kapcsolatot, hogy megossza velem a tapasztalatait. Úgy gondolta, hogy ez a regény, engem ismerve, igencsak nagy elismerést fog belőlem kiváltani. Komoly témákkal foglalkozik könnyedebb, szarkasztikus megfogalmazásban. Ritkán olvasok ajánlás alapján, de azért emellett nem szerettem volna elmenni. Szóval beszereztem és elolvastam. Vártam azt a katartikus élményt, a nagy flow felismerést, amit beharangoztak mások is az online platformokon, de végül számomra teljesen mást képviselt ez a történet. Nem kötöttünk szoros barátságot.
A történet központi alakja Judith, egy német ötvenes nő, akinek a házassága inkább kielégítő, mint otthonos. Három fiuk született, akik már kirepültek a családi fészekből. Az otthon megnövekedett csendjét pedig még inkább erősíti az a hiány, amit az anyja elvesztése okozott, aki nemrégiben hunyt el. Judith épp a temetés körülményeit igyekszik megszervezni, valamint a családi házat szeretné eladni, hogy így végleg maga mögött tudja hagyni a múltját, szülővárosát, ahova már oly régóta nem tette be a lábát. Judith egy hatalmas titokkal él a szívében már húsz éve, ami már akkora bűntudatot generált benne, hogy az teljesen beette magát a pórusaiba is. A múlt fájdalmait lélegzi ki és be a nap minden pillanatában. Ennek hozománya az is, hogy a gyerekkori barátját Anne-t is maga mögött hagyta sok évvel ezelőtt, ám a Sors végül csak újra keresztezteti az útjaikat. A regény ezen a ponton veszi kezdetét. Az újbóli viszontlátás egyik fél számára sem úgy alakul, ahogy azt elképzelték, de ezzel a folyamat elindult és megállíthatatlanul vezet odáig, hogy a múlt és a jelen csúfságait hiánytalanul feltárják.
A szerző a főkaraktere által rengeteg olyan lényeges dologra világít rá, ami nem csak egy ötvenes nő életében számottevő, hanem a nem képviseletében lévők esetében általános problémakörnek minősül, vagy legalábbis előrevetített félelemként lebeg a fejük fölött. Judith nagyon bizonytalan, abszolút nem rendelkezik pozitív önképpel. Folyton a súlya és az alkata miatt aggódik, s nem tud elvonatkoztatni attól, hogy vajon az utcán mellette elsétáló járókelők szemében hogyan festhet. Ez a folytonos önfelmérés a személyisége részévé vált, amitől nem is igyekszik megszabadulni. A szerző nem is próbálja meg ebből kizökkenteni, csupán néha ad más karakterek szájába egy-egy hiperventillálást ez, és a többi berögzült negatív kinyilatkoztatása ellen, hogy azért mégiscsak képviseltesse a mentálisan tápláló oldalt is. A regény vége felé kimondásra is kerül, hogy Judith mindig csak a helyzetek negativitását nézi, csak azt helyezi fókuszba, ami az életébe nem megfelelő. Rámutat, hogy a változás szele bármikor eljöhet, de azt magának kell kezdeményeznie. Nincs mire várni, itt az idő, ahogy a cím is mutatja. Ez egy nagyon szép gondolat és mondhatnánk, hogy ez a regény valódi célja is, hogy felnyissa az olvasó szemét is arra, hogy minél hamarabb kezd el tenni a változásért és kezd el dolgozni saját magán, annál hamarabb érheti el a valódi boldogságot. Bár Judith a regény végére mer némi lépést előrefelé mutató irányba tenni, az nem mondható el, hogy a hozzáállásán kis mértékben is változtatott volna, így számomra inkább negatív kicsengése lett végül a sztorinak, hogy ötvenéves korodban már hiába vannak nagy elképzeléseid, azok mindössze a klimaxnak köszönhető kamaszos megnyilvánulások, amik szót se érdemelnek. Bele fogsz menni, ez elkerülhetetlen, de ebben a korban már a valódi, áhított változás már nem elérhető. Judith életében is csak azok a dolgok billentek át a jó oldal irányába, amelyekért most sem kellett megdolgoznia, mert adottak voltak a lehetőségek.
Az írónak vannak szép megnyilvánulásai, általánosságban nézve jó dolgokat hoz kontextusba, de véleményem szerint, azt nem a megfelelő formában teszi meg. Nyilván mindenki úgy írja meg a saját regényét, ahogy szeretné, ebbe csak egy maroknyi embernek lehet valamelyest beleszólása, de személy szerint én nem tartom célravezetőnek azt, mikor maga a történet másodlagos prioritásra redukálódik le, mert egyszerűen az átadni kívánt nagy életbölcsességek és a triggerpontok kifejtése minden mást háttérbe szorít. Jelen esetben ez úgy mutatkozik meg, hogy a különböző gondolati elrévedések és kitekintések háromszor annyit tesznek ki, mint ami érdemben kötődik az adott témához. Néha olyan messzire elviszi a gondolatokat, hogy a visszatérés pillanatában szükséges egy pillanat, míg megrázza magát az olvasó, hogy tudja, honnan is indultak el. A másik számomra hátrányos pont ez a fene nagy titkolózás. Ez abszolút szubjektív dolog, de a szőr feláll a hátamon attól, mikor már az első bekezdésben utalnak valami nagy titokra, aminek jelenlétén múlik minden, de csak – jobb esetben – a regény közepe tájékán méltóztatják felfedni. Addig csöpög némi információ, hogy a vélt kíváncsiságot fenntartsa, valamint a hangulatot fokozza, de belőlem ez ingerültséget vált ki. Én a szavak emberének tartom magam, szeretem a nyílt beszédet, így nem kenyerem ez a fajta elbeszélési mód. Félreértés ne essék, nem magával a titok jelenlétével van bajom, hanem azzal, hogy olyan, mint egy rossz gyerek: henceg vele, ostorozza magát miatta megállás nélkül, másról sem hajlandó beszélni mindaddig, míg ki nem böki, mi bántja a lelkét, és ezt a folyamatot annyira túlhúzza, hogy csak a legempatikusabbak képesek még mindig megértéssel fordulni az irányába.
A regényben van egy kulcs gondolat, ami sokáig uralkodó jelleggel bír Judith elmélyében, ez pedig a régi, első szerelmének a felbukkanása. Nem hiszem, hogy spoilereznék, ha rávilágítok a nyilvánvalóra, miszerint a régi érzelmek visszhangjai beeszik magát a főszereplőnk elméjébe, s valamelyest átveszik az irányítást is a gondolatai fölött. Ennek köszönhetően a regényben erősen uralkodik a kettős mérce Judith kontra Joachim esetében. Ha van, amit a felesleges időhúzásnál is nagyobb ellenszenvet vált ki belőlem, az pont ez. Általában a férfiak tettei vannak elbagatellizálva a másik féllel szemben, ám jelen esetben ez pont fordítva történik. Judith az, akinek a gondolatai nem éppen tisztességesek, s mégis ő az, aki egy vélt sérelmen oly mértékben kiborul, aminek a kapcsolatuk hierarchiáját tekintve, nem sok relevanciával rendelkezik.
Úgy érzem, ebbe most sikerült jól beletenyerelnem. Bár tényleg vannak benne nagyon jó gondolatok, amiket szíves örömest elraktároztam magamban további átforgatásra, de azért ezek nem fedik el a tényt, hogy ez a regény pont azokat az opciókat ötvözi, amiket úgy kerülök, mint macska a vizet. Emellett több olyan pontot is megnyomott a lelkemben, ami a jelenlegi élethelyzetemben érzékenyen érint, így nem tudok rá jó szívvel tekinteni. Irodalmi értékeit tekintve sem tartom többnek az átlagosnál. Összességében egy közepes olvasási élményt biztosított.
Szereplők: A történet több szereplővel dolgozik, de egyetlen főszereplővel bír, Judithtal. Az ő személyisége általános, a szerző érvényre juttatja általa azokat a témaköröket, amik az átlagos női réteget foglalkoztatják. Erdal képviseli a másik oldalt, az ő túlzott személyisége által kerül a regény egyensúlyba. Anne a csendes lélek, aki visszahúzza a többieket a földre. A többiek pedig mindössze statisztaként jelennek meg.
Történet: Egy ötvenéves nő életébe nyerhet bepillantást az olvasó egy rövid ciklus erejéig. Megismerheti a korból származó előnyöket, hátrányokat és problémákat, miközben elkíséri a főszereplőt egy olyan utazáson, amely során a saját vágyainak megfogalmazása kerülnek előtérbe. A múlt fájdalmas eseményei is felszínre bukkannak mindaddig, míg az utolsó titok is ki nem derül, majd ennek hatására történik némi változás. A regény legvégén egy érzelmi manipulációban van része az olvasónak, amely véleményem szerint csak a hatás fokozása miatt került bele, s pont emiatt a visszájára üt. Nem az utolsó akkordokban kellene csak azokat a hangokat megszólaltatni, amik a lélekben visszhangra találnak.
Nyelvezet: A regény átlagos nyelvezetet használ, kissé jellemtelen. A mondandóját legtöbbször szkeptikusan juttatja érvényre. Az általános hangulat besimult, negatív rezgésekkel és szarkasztikus humorral telt.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom.
Esztétika: A könyv jól forgatható, kellemes a mérete és a kötése. A betűtípus és sorköz tökéletesen megfelel a szemnek, se nem apró, se nem túl levegős. A borító nagyon szép munka, de a történethez nem igazán kapcsolódik.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Gyerekkorunktól fogva azt sulykolják belénk, mennyire fontos, milyen benyomást teszünk másokra. Ezrével kavarognak a gondolatok a fejünkben nap mint nap – de kilencven százalékuk nem lényeges. Nem kell mindent elhinned, amit gondolsz. Rágódunk a múlton, a jövőn. De egyetlen otthonunk a jelen. A boldogság bennünk van, ott van minden lélegzetben, amit beszívunk és kiengedünk. Az otthon nem egy hely. Az otthon te magad vagy."
"– Honnan tudod, hogy csak egyszer élünk, és a fák nem bánkódnak utánad? Nem tűnünk el nyomtalanul. Semmi nem múlik el észrevétlenül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése