Kiben bízhatsz?
Nicholas Benning rengeteget veszített, de még mindig van félni- és féltenivalója. Az ellene irányuló összeesküvés sokkal összetettebb, mint gondolta, a hatásai pedig jóval messzebbre gyűrűznek a vártnál. Az idő és a lehetőségei egyre fogynak, miközben olyanok is ellene fordulnak, akiknek a támogatására mindeddig számíthatott. Vajon van még visszaút a régi életébe, vagy nincs más választása, mint feladni mindent?
Joyce Saunders nyomozó kénytelen belátni, hogy a hagyományos módszerek sorra kudarcot vallanak, és ahhoz, hogy megoldja a sorsokat maga alá temető bűncselekmény-sorozatot, messzire el kell távolodnia a komfortzónájától. Ezúttal a segítségére siet az írónő A köd után című pszichothrilleréből megismert Wade Nelson különleges ügynök is, aki talán képes megtalálni az ellenség Achilles-sarkát. A helyzetet nem könnyíti meg Joyce és Nicholas egyre bonyolultabb személyes kapcsolata, ami újabb váratlan fordulatot vesz.
Sienna Cole az Ígéret-sorozat 3. részében még tovább feszíti a húrt. Meghökkentő, lebilincselő és minden eddiginél kegyetlenebb kalandra hív egy olyan világba, ahol már nincsenek álarcok, csak a vérfagyasztó valóság.
Eleinte csak egy könyv volt. Egy regény, aminek a sztorija sokakat megmozgatott - köztük engem is. Nem is lehetett volna ez másként, hiszen a szerző kifogástalanul vetítette papírra a fejében megjelenő képeket, azokat, amelyek végül az olvasóknak igencsak nagy érzelmi zűrzavart okozott. Igazi műalkotás. Aztán hirtelen már nem volt egyedül a könyvek végtelen tengerében, mert annyi kiaknázatlan potenciál volt még a sztoriban, hogy vétek lett volna veszni hagyni. Így született meg a folytatás, ami minden kétséget kizáróan méltónak bizonyult a kezdetekhez. S most íme, itt van a várva várt harmadik kötet, aminek érkezése sejthető volt, hiszen a második regény végén még túl sok kérdés maradt nyitva, s amelyekre az olvasók válaszokat akarnak kapni. Nos, megkapják. Nem is akárhogyan.
Sienna Cole Ígéret sorozata sokkal nagyobb kiterjedésű lett, mint ahogy eleinte valószínűsíthető volt. Az ígéret szép szó igazi nagy durranás volt, egy olyan pszichothriller, ami kellőképp megmozgatta az olvasót. A folytatásban, Az igazság arcaiban fenekestül felforgatta az általa megalkotott világot. Felcserélte a szerepeket, s ennek köszönhetően már végképp nem lehetett a karaktereket a klasszikus módon beskatulyázni. A bosszú arcaiban pedig teret enged annak, hogy a korábbi részegységek megfelelő módon összeolvadjanak és megalkossák a nagy egészet.
Az elbeszélés attól a ponttól indul útjára, ahol az előző részben letételre került. Saunders igyekszik összerakni a rendelkezésére álló információkat, hátha észrevesz valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét és végre pontot tehet ennek a hatalmas volumenű ügynek a végére, miközben egy bárd lebeg a feje fölött, ugyanis a korábbi végjátszmában törvényt szegett azáltal, hogy engedély nélkül helyezett el nyomkövetőt Nicholas autójára. Bár a végeredményt tekintve ez a lépés több hasznot hozott, mint amire számítottak, a jogrendszer nem túl elnéző, a felelősségre vonás elkerülhetetlen. A regényben Saunders szála rendelkezik a legerősebb fajsúllyal, de vele párhuzamosan az olvasó elegendő információhoz jut Benningről, Lauráról és egy újabb nézőpont is megelevenedik a lapokon.
Bár az előző részben Nicholas vitte el a sztori javát, most igencsak háttérbe lett szorítva. Tény, hogy a mozgása korlátozásával eléggé kötött pályára lett kényszerítve, de azért még így is tud elegendő meglepetést okozni. Maradjunk annyiban, hogy a mesterkedéseit tekintve nem fog az olvasóban csalódás ébredni. A szerző az ő karakterfelépítése által elérte, hogy akkor is minden róla szól, hogyha statisztává avanzsálják a saját életében. S ez az, ami Saunderst is annyira idegesíti - s egyben vonzza is. Ebben a kötetben nemcsak a megoldatlan ügy okoz neki álmatlan éjszakákat, hanem az önmagával vívott morális harc is folytonos gondolkodásra készteti. A szív és az elme csatározása az egyik legnagyobb állóháború, ami az ember belsőjében folyhat.
Leginkább Laura történetének folytatását vártam. A korábbi részek kapcsán ő volt az, aki igazán közel került hozzám, s nem csak amiatt, amin át kellett mennie az elrablója által. Szerintem megvan benne a kellő potenciál, amely által a történet még olyan irányba kanyarodhat el, ami kellőképp meg tudja lepni az olvasót. Nem is okozott csalódást most sem. Bár a legtöbb jelenetben ő maga háttérbe húzódva marad, a jelenlegi élethelyzete és a mentális állapota kellő feszültséget csempész az oldalakra, mindemellett pedig megfelelő mértékű együttérzést is kivált, amely által még inkább előrébb tud lendülni a sztori. Utóbbiban Nelson Wade megjelenése is sokat segített. A köd utánból ismert FBI ügynök színre lépése új színekkel látta el a már eddig is gazdag palettát, s az új lehetőség tárházát nyitotta meg, amelyet a szerző nem volt rest alaposan felhasználni. Így alakult ki végül egy több szálon futó, komplex eseménysorozat, amely messze túlmutat azon, mint ami eddig feltételezhető lett volna.
A regényben szereplő végjátszma nagyszabású és még az utóhangok is olyan váratlan eseményekkel szolgálnak, amelynek következtében az olvasónak leesik az álla. Apró félmosoly játszott a szám szegletében, mikor az utolsó pontig eljutottam és a megelégedettség érzése lett rajtam úrrá. Igen, így kell ezt csinálni! - visszhangzott a belsőmben. Az utoljára megjelenített képkocka gazdag és teljességgel kiszámíthatatlan, még annak ellenére is, hogy a szerző korábban mindent az olvasó szeme elé tárt. Itt mutatkozik meg a valódi zsenialitása, hogy képes egyetlen szereplő korlátok közé szorított jellemének az utolsó porcikáját is felhasználni a céljai érdekében úgy, hogy az még inkább alátámassza annak hitelességét. Sose hittem volna, hogy ezt mondom, de most kifejezetten örülök, hogy a történet befejező kötete még nem jelent meg, mivel tudom, hogyha itt lenne a közelemben, azonnal kézbe venném, de akkor nem maradna elég időm arra, hogy megfelelő mélységekben átforgassam magamban azt, amit a harmadik kötet adott a számomra. Márpedig vétek lenne csupán a kíváncsiság által hajtva, felszínesen átsiklani a kapott élmény fölött.
Egy komplex, többrészes történet megalkotása sosem egyszerű, ám abban az esetben, ha maga a szerző se így tervezte eleinte, még inkább valószínűsíthető, hogy nehezített játszmát vív. Sienna Cole alapvetően jól megugrotta ezt az akadályt, mivel a regények közötti kapcsolat egyértelmű, szinte zökkenőmentesen olvadnak egymásba, ám a szóban forgó kötet kapcsán már felfedeztem néhány hajszálrepedést, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni az összképet szemlélve. A karakterek egymáshoz mért hangsúlyozása nagy eltéréseket mutat, amely a második rész esetén még nem jelentett túlzott problémát, hiszen Nicholas egy eddig nem ismert oldalának bemutatásával az olvasó érzéseit is játékra hívta, ám most azzal, hogy a történet ennyire Saunders központúvá vált, számomra kicsit elveszítette a talajt. Tény, hogy az ő jelenléte is szerves részét alkotja a történetnek, ám A bosszú arcai esetén már árnyékot vet a további résztvevőkre. Számomra fontos az egyensúly, ám ezáltal, hogy minden történetben volt egy fő karakter, aki kiemelésre került, úgy érzem, kissé felborult. A kiegyenlítetlen helyzetet még inkább nyomatékosította, hogy a regény első nagyobb lélegzetvételnyi egysége a korábbi események rendszerezése megfűszerezve némi új információval. Nem mondhatni, hogy a szerző ismételte volna önmagát, de ettől függetlenül is a karakterek erőteljesen egyhelyben toporogtak, ami egy már megszokott dinamikus történetvezetés esetén túlságosan feltűnő. Az első kiutat Laura történetszála, majd később a Wade által előidézett csavar biztosította. Szóval a történet első harmadában nem éreztem azt a vonzást, amit már korábban megszoktam. Véleményem szerint ebben a szakaszban még a nyelvezet sem hozta azt, amit úgy szeretek a szerzőben. A szóhasználata a továbbiakban is választékos volt, ám azok a gazdag képek, amik szivárványszínűre festik a lapokat, sokkal inkább pasztell színekben tetszelegtek. De, mint említettem, ez a felborult egyensúly nem tart ki a történet végéig. A regény közepére a szerző újra megtalálja a saját hangját és lendületesen, kreativitástól fűtve viszi sikerre az alkotását.
Az Ígéret sorozat harmadik kötete, A bosszú arcai új dimenzióba helyezi a korábbi eseményeket. A szereplők immár közelharcot vívnak az őket körülvevő világgal és annak minden szennyével. A történet meglepetésekben gazdag, több váratlan fordulatot is tartalmaz, amelyek megfelelő alapozás után kerülnek csak kibontásra, így tökéletesen beágyazódnak a fennálló helyzetbe. Az olvasó eleinte csak a karakterekért aggódik, hiszen lapról lapra szembesül azzal, milyen mértékben kiterjedt az események hátterében meghúzódó alak ördögi terve, s észre sem veszi, hogy már ő maga sem kívülálló; a cselekmény legvégére pont ugyanúgy meg lett vezetve, mint a résztvevők, s végül maga is ott ül Saunders mellett mikor a szilánkosra esett kép újból összeáll valami teljesen mássá, mint ami előtte volt. Bravúros lezárás és egyben tökéletes alapozás egy mindent felülíró végjátszmához.
Szereplők: A karakterek gazdagon felépítettek, kellő meglepetéssel szolgálnak mindvégig. Többnyire a régi szereplőgárdával dolgozik a szerző, de azért jön be pár új arc is, akik eddig csak a háttérben voltak jelen.
Történet: A történet először a szálak összefésülésére szolgál. A korábbi eseményeket a szereplők megfelelő módon rendszerezik, hozzáadják a jelenlegi tudásukat is és innen kezdik el hathatósan felgöngyölíteni az ügyet. A cselekmény eleinte lassú vizet partot mos elv alapján indul, ám ez mind csak előkészítésül szolgál a valódi árhullámra, amely mindent elmos.
Nyelvezet: A regény második felében lép leginkább aktivitásba a szerző. A könyv első részében sem tétlen, a fogalmazása szép, gördülékeny, de a rá jellemző gazdag képi világ kissé háttérbe lett szorítva. Szerencsére nem végig, így a dinamizmus mellé a közepén betársul a szofisztikált megfogalmazás is, amely által még nagyobb magasságokba tudja a regény elrepíteni az olvasót.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, pszichothriller, krimi.
Esztétika: A borító most is erős színpalettával dolgozik, jelen esetben a lila lett a domináns. Ez egy nagyon jó döntés volt véleményem szerint, hiszen ez a szín jelképezi a hatalmat és a titkokat is, márpedig e kettőből bőven kijutott a történet során. A megjelenő szilánkok és a közöttük elhelyezkedő homokóra is a cselekményt hivatott jellemezni. Egyszerű, de minden ízében átgondolt. Pazar kivitelezés.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„Ember legyen a talpán, aki minden pillanatban tökéletesen tisztában van a saját tettei mögötti tudattalan mechanizmusokkal szinte lehetetlen feladat, még egy képzett szakembernek is.”
"Azon agyaltam, mennyi mindent nem teszünk meg, csak azért, mert félünk. Inkább hagyjuk elveszni a lehetőségeket, csak hogy megmaradjon a biztonság képzete… Pedig a biztonság csupán illúzió, bármikor elveszhet."
"Tudta, mit akar mutatni, mi az, ami a legnagyobb valószínűséggel beválhat, de tisztában volt vele, hogy még a legalaposabb pszichológiai profil sem több elméletek és következtetések egyvelegénél: az egyediség változója bármikor felboríthatja az egészet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése