A sötétség királya elfogta.
Most meg kell találnia magában a fényt.
Arwen Valondale soha nem tartotta magát különösebben bátornak, így végképp nem gondolta volna, hogy egy napon majd a saját élete árán próbálja megmenteni az öccsét. Amikor azonban ez megtörténik, a kontinens legveszedelmesebb királyságának foglyává válik, és a gonosz ónixi király katonáinak gyógyítására kell használnia rejtélyes, mágikus képességeit.
Ráadásul a kastélyt, ahol őrzik, ősöreg, szörnyetegekkel teli erdő veszi körül, így Arwennek nem elég túljárni a fogvatartói eszén: ha meg akar szökni, szövetkeznie kell titokzatos rabtársával. Az illető viszont sajnos éppolyan dühítően viselkedik, mint amilyen agyafúrt – és nagyon úgy tűnik, mintha kéjes élvezettel játszadozna a lány legmélyebb félelmeivel.
Arwennek azonban nincs választása, ebben a helyzetben nem engedhet meg magának olyan luxust, mint a bizalom. Nemsokára ármányos nemesekkel, sötét mágiával és veszedelmes lényekkel kell megküzdenie, ugyanakkor arra is rájön, hogy a gyógyítás ereje mellett olyan képességek is szunnyadnak benne, amelyek csak a megfelelő pillanatra várnak ahhoz, hogy kibontakozhassanak. Ha ez megtörténik, akkor Arwen talán ép bőrrel szabadulhat élete legveszélyesebb helyzetéből.
Kate Goldentől az Ónix hajnala című könyv volt az első, amit az Anassa könyvektől olvastam. A kiadó profilja alapján úgy gondoltam, hogy egy könnyed, humorral és romantikával megfűszerezett fantasztikus történetbe fogok belecsöppenni, amire most igencsak vágyott is a lelkem. Mostanában túl sok volt a komolyabb hangvételű könyv, ami a kezembe került és úgy éreztem, szükségem van egy kis feloldásra. Ezért is jó, ha az ember széles spektrumban szeret olvasni, mivel így mindig megtalálja azt a történetet, amire a leginkább szüksége van az adott pillanatban. Ahogy velem is most megtörtént. Az Ónix hajnala tökéletesen hozta a tőle elvártakat, így remek mentális pihenéssel ajándékozott meg.
Az első kellemes meglepetés a fedőlap alatt várt rám: a történethez ugyanis kapcsolódik egy térkép is, amely bemutatja az adott világot. Ez mindig hatalmas piros pontot érdemel, mivel külön élvezet bogarászni, mi hol helyezkedik el, valamint ad egyfajta súlyt a sztorinak is. Én úgy gondolom, hogyha már vették a fáradtságot, hogy vizuális eszközt is bevessenek a történet átélése érdekében, akkor valóban nem csak a könyv megírásáig terveztek, hanem az olvasói elégedettség maximalizálására törekedtek. Nálam ez rendszerint be is szokott válni.
Amikor elkezdtem olvasni a regényt, két, számomra igencsak kedvelt történet visszhangjai is a fülembe csengtek. A regény dinamizmusa Rebecca Yarros Negyedik szárny című könyvét idézte meg a számomra, míg a történet felépítése Sarah J. Maas Üvegtrónjának a fejhangjait ütötte fel. Szó sincs másolásról, a szerző merően egyedi történetet alkotott, de volt bennem egy olyan érzés, hogy fogta azokat a dolgokat, amiket a kiemelt regényekben szeretek és saját képére formálta őket. Ezek csak benyomások és apró hangulatfokozási tényezők, de mégis hatásosnak bizonyultak, mert fénnyel töltötték el a lelkem és így már az első oldalakon nagy szimpátiát éreztem a tartalom iránt. A sztori nagy lendülettel indul útjára. Az első mondat már önmagában meghökkentő: Rayder és Halden valószínűleg már meghaltak. Az olvasó még nem ismer senkit, nem tudja, ki és mi a főszereplő, de máris a veszteségével szembesül. Az érzelmi oldalt még képtelen a szavak mögé pakolni, hisz számára ez a két név semmit sem mond, de a figyelmet megfelelő módon felkelti. Ezt követően pedig időhúzás nélkül megtölti tartalommal, amely által a könyvforgató empátiáját mozgásba lendíti. Az első ötven oldal alatt kétszer is felrúgja a történetének irányvonalát, teljes hátraarccal viszi el újabb és újabb irányba. Ez az építkezési mód a későbbiekben sem szűnik meg, csak más formációban ölt testet: a fordulatok közötti idők hosszabbak, így garantált a mélyebb kiteljesedés lehetősége.
A szent kövek sorozatban a fantasy alapelemek teljes hordája található meg. A különböző mitikus teremtmények mellett a varázserővel bíró lények széles osztálya képviselteti magát a regényben. A sokszínűség üdítő és megfelelő mennyiségű. A szerző ügyelt arra, hogy a regénye ne váljon a felhasznált elemek miatt túlzsúfolttá. A kellemes egyensúly pedig garantálja a minőségi kikapcsolódás lehetőségét, még annak ellenére is, hogy a regény második felében szereplő fordulatok szinte kivétel nélkül kiszámíthatónak bizonyulnak. Az Ónix hajnala valójában tökéletesen beillik a klasszikus alapfantasyk sorába, így a gyakorlott olvasók számára egyértelmű az irányvonal, ám azok számára, akik még csak most ismerkednek a műfajjal, garantált a folytonos megdöbbenés. Emellett viszont nem elhanyagolható tényező, hogy az írásstílusnak és a dinamizmusnak köszönhetően még a kiszámíthatóság ellenére is szórakoztató tud maradni. Az utolsó oldalig élveztem a történetet és jó szívvel fordulok a folytatás irányába is. A végjátszmát elnézve úgy gondolom, hogy a szerző sok kreatív ötlettel fog még előállni, ami által az általa felépített világ még több rétegre fog oszlani, s a végére egy igencsak komplex, de könnyen befogadható univerzumot fog létrehozni.
Kane karakterét nagyon szerettem, még annak ellenére is, hogy eleinte nem teljesen értettem a viselkedésének hátterét. Sokszor tűnt úgy, hogy egyes témakörökben kevesebb tapasztalattal bír, mint ami a körülményeket figyelembe véve elvárható lenne, de a könyv elolvasása után igazából rájöttem, hogy pont ezek a pontok azok, amik miatt reális maradhatott a karaktere. Az érzelmei valóban visszatérhettek az alapszintű rajongáshoz és a naivitáshoz, hiszen az elmúlt időszakban vajmi keveset foglalkozhatott szívügyekkel. Egyszerűen kijött a gyakorlatból, s úgymond újra kellett tanulnia önmagát. Arwen esetén viszont nem találtam meg a megfelelő indokot, ami alátámaszthatná a viselkedését. Minden tette mögött érezhető volt a sajátos logikája, de mellette úgy éreztem, hogy egyszerűen túl beszűkült és makacs ahhoz, hogy betöltse a rá kirótt szerepkört. A gondolkozása sok esetben nehézkes volt, a nem látja a fától az erdőt típusú, amit én nehezen tudok tolerálni. Bár ezek a hibák voltak azok, amik az eseményt a szerző által előírt irányba terelték a történetet, bennem mégis hagyott egyfajta elégedettlenséget. Nem sokat, de éppen olyannyira kényelmetlen, mint a cipőbe kerülő apró kavics. Főleg azért, mert legtöbbször látszólag következmény nélkül megússza a dolgokat; mondjuk a szerző a történet végére egy sokkal komolyabb megtorlásban részesíti, amit senkinek se kívánnék. Szóval működött a karma.
Hát igen, a könyv utolsó pár odalán a cselekmény igencsak komoly irányt vesz végül. Az elkerülhetetlen jövő végül utoléri őket és hamuvá porlasztja a felépített habos-babos álmot, amely szerint a háború hatótávolságán kívül boldogan élhetik a napjaikat a szeretett karakterek egy része. Bár még csak éppen a felszínt kezdi a szerző kapirgálni, az útvonalat egyértelműen ebbe az irányba viszi el, amely rettentő jó alapozásnak bizonyul a folytatás számára.
Személy szerint én nagy élvezettel merültem el ebbe a csodálatos világba, ahol annyi sötét és torz dolog található, amely által létrejöhet a tökéletes egyensúly. Az Ónix hajnala a sorozat alapozókötete, amelyben még épp csak az alapszituáció, a helyszín és az egymáshoz fűződő kapcsolati hálók kerülnek kibontásra, de már ez nagymértékű izgalmat rejt magában, amelynek köszönhetően igencsak nehéz félbehagyni az olvasását. De az igazi buli még csak most indul, szóval nagy figyelemmel várom majd a folytatást is.
Szereplők: Esendőek, emberiek, nem hibátlanok - s pont ezért olyannyira szerethetőek.
Történet: Gyors és változékony. Nem ad lehetőséget az unatkozásra. A cselekmény jól felépített, megfelelő részletességgel kidolgozott, de nem veszik el a hozzáadott információk hadában.
Nyelvezet: A történet egyszerű nyelvezettel rendelkezik, mértékletes azon kifejezések száma, amelyek a zsánerből adódva ismeretlennek minősülhetnek.
Besorolás: Szórakoztató irodalom, fantasy, romantikus.
Esztétika: A borító szép, de véleményem szerint a tartalomra nézve nem túl kifejező, s így nem tudja elősegíteni, hogy a célközönség tagjai is rátaláljanak a történetre.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„– Három olyan dolog van a világon, amit imádok. Az olvasás, a kihívások, és annak bebizonyítása, hogy valaki más téved – vágta rá Mari, mire hangosan felnevettem.
– És az, ha segíthetsz másoknak?
– Persze – vonta meg a vállát. – Az is.""– Mindnyájunknak vannak démonjai. Az határozza meg a jellemünket, hogyan kezeljük őket."
"— Te találkoztál Ravenwood királlyal? És beszéltél is vele? Milyen ember?
— Rettenetes! — csattantam fel. — És borzasztóan jóképű. Ami elég rossz kombináció."
— Rettenetes! — csattantam fel. — És borzasztóan jóképű. Ami elég rossz kombináció."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése