Mennyit áldoznál fel azért, hogy megszerezd a világot?
Csu Jüancsang, a Fénylő Király, csodálatos győzelmet aratott, amikor elszakította Kína déli részét mongol uraiktól. Most új vágytól ég: meg akarja szerezni a trónt, és császárrá akarja koronázni magát.
Nem ő azonban az egyetlen, akit efféle becsvágy hajt. Déli szomszédja, Csang asszony, a kurtizán, a férjének akarja megszerezni a trónt – és elég erős hozzá, hogy eltörölje Csút a Föld színéről. Ahhoz, hogy játékban maradjon, a fiatal nőnek kockára kell tennie mindent, és szövetségre kell lépnie egy régi ellenségével, a tehetséges, ám kiszámíthatatlan eunuchhal, Oujang tábornokkal, aki már mindent feladott azért, hogy bosszút állhasson apja gyilkosán, a nagykánon.
A déliek tudtán kívül egy új szereplő még közelebb került a trónhoz. A lenézett tudós, Vang Paohsziang addig mesterkedett, amíg el nem jutott a fővárosba, és most halálos udvari játékai azzal fenyegetnek, hogy térdre kényszerítik a birodalmat. Paohsziang ugyanis szintén bosszúra éhezik: ő akar lenni a történelem legelfajzottabb nagykánja, hogy ezzel űzzön gúnyt az értékekből, amelyeket mongol harcosokból álló családja jobban szeretett nála.
A trónkövetelők eltökélték, hogy bármit megtesznek a győzelemért. Csakhogy amikor az ember vágyának tárgya az egész világ, az még a legkegyetlenebbek számára is túl sokba kerülhet…
A történetről:
Az év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra Shelley Parker-Chan A nappá vált lány duológiájának a második kötete. Az első részt rajongásig szerettem és a történet lezárása nem hagyott nyugodni. Bár maga a könyv kerek egész egységet alkot, de még képtelen voltam elengedni a kedvelt karakterek kezét, mivel annyi kérdés maradt bennem, hogy napokig aludni is alig tudtam. Hát, A sötétségbe fojtott világban mindenre megkaptam a választ, sőt annál sokkal többet. Amikor először a kezembe vettem, meglepett a terjedelme, de hamar örömbe csaptak át az érzéseim, mivel úgy voltam vele, nagyobb oldalszám esetén még több kaland vár rám. Igazam volt, fordulatban tényleg nem szenvedtem hiányt.
Az előző kötetben az ismeretlen, feledhető kislányból Csu Jüangcsan lett, aki egészen a királyi pozícióig tornázta fel magát leleményessége, kitartása és áldozathozási képessége miatt. Ám ezzel még mindig nem érte el a végső célját: ő akar ülni a császári trónra, hogy egy új dinasztiát hozzon létre, amely a Fénylő Király keze alatt teljesedhet ki. Bár az idáig vezető út sem volt egyszerű, ám a mostani álma még nagyobb rátermettséget igényel a részéről. Immáron sokkal több forog kockán, mint a saját élete és a trónig vezető út halállal van kikövezve. Rengeteg halállal.
A hatalomért folytatott harc több fronton folyik. Egyfelől ott van Csu, aki tisztában van vele, hogy hiába a leleményesség, ha a hadereje egy pillanat alatt elsöpörhető a Föld felszínéről. Szüksége van egy sokkal nagyobb támogatásra. Oujangban és az alatta lévő emberhadban látja a lehetőséget, hiszen a céljaikhoz vezető út egy része közös. Csu a trónra akar ülni, Oujang pedig azt akarja letaszítani onnan, aki éppen elfoglalja. Személyes indíttatása a bosszújából táplálkozik, aminek az alapjait már az előző részben lefektette és megtette azokat a visszafordíthatatlan lépéseket, amik miatt számára már nem létezik kiszállási lehetőség. Ők ketten a nézeteltéréseik ellenére is jól kiegészítik egymást, de nem elfelejtendő, hogy kettejük között olyan értékrendszeri különbségek állnak, amelyeket csak ideig-óráig lehet elfojtani. A feszült hangulat így mindvégig adott, s egy gyorsvonat sebességével robognak az elkerülhetetlen végzet felé. Továbbá ott van még Csang asszony is, aki a pártfogoltját igyekszik a trónra ültetni saját okok miatt, valamint Vang Paohsziang, aki szintén a császári cím megszerzésében látja élete végcélját. Mindezek tekintetében Csu harca kudarcra ítéltetett, hiszen hogy kerülhetne ki győztesen pont ő ebből a küzdelemből? Shelley Parker-Chan erre a kérdésre egy igencsak kacinfátos választ ad a regénye lapjain.
A szerző világfelépítésben verhetetlen. Az általa létrehozott történet komplex és érdekfeszítő, kifogyhatatlan mennyiségű meglepetés lapul a tarsolyában, aminek köszönhetően garantált a szórakozás az utolsó oldalig. Pedig a hangulat legtöbbször nem éppen üdítő: a karakterek érzésvilága sötét és bosszúszomjas, az alap jellemüket az élettől kapott fájdalom formálta, de mindennek ellenére sem válik a könyv depresszívvé; a szerző megfelelő mennyiségű feloldásról gondoskodott, amely által stabilan tudja tartani az általa elképzelt irányvonalat. A felállított stratégiák jól megállják a világban a helyüket. Logikus döntések és hajmeresztő vállalkozások egymást követő sora által építi fel az eseménysort, miközben se emberre se istenre nincs tekintettel.
Bár tény, hogy maga a csupasz eseményvonal is már grandiózus, de számomra a szereplők lélektani vonala volt az, ami meghatározónak bizonyult. Érzelmek hada vonult át rajtam olvasás közben az együttérzéstől az undoron át egészen a mindent megfojtó dühig. Sosem gondoltam, hogy egy fantasy esetén ilyen mértékű érzelmi kinyilatkoztatás lehetséges, főleg nem egy háborús történet esetén, ahol az elesettekre szánt idő vajmi kevés. A mindent meghatározó motiváció azonban sokkal erősebben gyökerezik, mert ugyan mi más lenne az, ami miatt a szereplők képesek az általuk kijelölt utat végigjárni? A múlt meghatározza a jelent és a jövőt is, az elszenvedett sérelmek pedig véglegesen eltorzítják az ember lelkét. Pontosan így történt ez Oujanggal, Vang Paohszianggal, Csuval és Shang asszonnyal is. Bár más-más okból, de egyikőjük sem tud kibújni abból a szerepkörből, amit magukra húztak, s amely végül a személyes tragédiájukhoz vezet. Mert mindig van egy pont, amikor szembe kell nézniük önmagukkal, s ezt nem mindenki éli túl.
Nem is tudnám megnevezni, mely karakter életútja volt az, amelyik a legjobban érdekelt vagy épp a legerősebben megérintett. Mindannyian más és más szempontból váltak az én szememben fontossá, de vitathatatlan, hogy a szerző általuk olyan mély és nyers érzelmi túltöltést borít az olvasó fejére, amiből kevesen vergődnek ki érintetlenül. Sokszor úgy éreztem, hogy provokál, hogy csak is azért súlyosbítja az adott helyzeteket, hogy reakciót csikarjon ki belőlem, legyen az együttérzés vagy végtelen undor, ami arra késztet, hogy vágjam falhoz a könyvet. S nem is tudtam higgadt maradni. Sokszor megálltam a sorok fölött, hogy rendezzem a gondolataimat, mert nem tudtam uralkodni a rajtam végigömlő érzéseken, de megnyugtatok mindenkit: a könyv sértetlenül megúszta a közös utazást.
Bár tény, hogy nagy élvezettel és egyszerre fájdalommal olvastam a regényt, azért akadtak olyan jelenetek és részek, amelyek véleményem szerint felesleges túlírások voltak. A bővített karakterszám nem minden esetben szolgálta a minőségi kikapcsolódás érzését és mindemellett többször is úgy éreztem, hogy a szerző átlépi a határvonalat, s a kiváltott reakció visszájára fordul. Sőt, vannak olyan pontok, például az égi mandátum, aminek a témakörét hiába misztikálta túl, ha nem adott hozzá kellő tartalmi magyarázatot. Az első részben sokkal erőteljesebbnek éreztem a jelenséget, kivételesnek, ám a mostani kötetben egy általános és szinte értéktelen ténnyé minősült. Kicsit úgy érzem, hogy a szerzőt bekebelezte a saját elméje, s az utolsó oldalakra már csökkent a lendülete is. A végső megmérettetés a lehetőségekhez mérten kevésbé lett grandiózus és meglepő. Csu-tól valahogy többet vártam volna. Hiányzott a jelenlévőkön felül valami páratlan megoldás, ami által az a bizonyos pont vérrel és fehér fénnyel telve határozott formát öltött volna.
A sötétségbe zárt világ méltó ahhoz, hogy a Nappá vált lány folytatása legyen. Még nagyobb magasságokba emeli és mélységekbe taszítja a karaktereket és ezáltal az olvasót is. Kell hozzá empátia és gyomor, de ha az olvasó megfelelő nyitottsággal fordul az irányába, akkor egy olyan történetnek válik a részesévé, amely a bőre alá égeti magát.
Szereplők: A karakterek túllépnek a korábban felállított korlátjaikon és messzire elrugaszkodnak a saját értékrendjüktől is, ha a szemük előtt lebegő célt szolgálja. Saját maguk torzójává válnak, s csak abba a hitbe tudnak kapaszkodni, hogy minden áldozat megéri. Ám amikor ez a tézis is megdőlni látszik, akkor érkezik el az igazi megmérettetés a számukra, amiből nem mindenki kerül ki győztesen és senki nem ússza meg maradandó sérülés nélkül.
Történet: Az első kötet csak a bevezetés volt egy olyan világba, ahol a pokol legnagyobb fenevada szabadul el. A lélek legsötétebb bugyrába merül alá az olvasó a karakterek által a végcél érdekében. A folytonos morális kérdéshalmaz mellett pedig egy nagyszabású háború bontakozik ki az olvasó előtt, amely alapjaiban rengeti meg az eddig felépített rendszert.
Nyelvezet: A szerző saját nyelvet alkotott meg a történetéhez, amely könnyen olvasható, de egyértelműen beazonosítható. A megszólítások, a tiszteleti körök és egyéb kommunikációs eszközök mind visszatérő elemekre épülnek, amely üdítő változatosságnak hat a köznyelvhez képest.
Besorolás: Szórakoztató irodalom; történelmi fantasy.
Esztétika: A duológia második kötete szöges ellentéte az első résznek külső tekintetében. Már a címe is merően más irányt fest fel és ezt tökéletesen alátámasztja a borító színhasználata. Jó megoldás, mivel a tartalom sokkal nagyobb mélységekbe veti alá magát, mint az első rész esetén, megfelelő ómen a tartalomra tekintve.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„Két ember között csak azért létezett kapcsolat, mert azt mindketten valósnak hitték. Nincs olyan, hogy egyoldalú kapcsolat. Nincs olyan, hogy magányos szeretet."
"– Kifejezetten kellemes lehet olyan hatalmasnak képzelni magadat, hogy ráveheted a világot, ami lenézett és megvetéssel taposta a fejedet, hogy térdet hajtson előtted."
"A halott az halott. Csak az élők törődnek bármivel is. Csak az élők éreznek és vágynak. Csak az élők láncolják magukat a múlthoz, és mondják azt maguknak, hogy a holtak kedvéért cselekszenek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése