Lightlark szigete csak százévente egyszer közelíthető meg, hogy otthont adjon a Centenáriumnak, annak a halálos játéknak, amelyre kizárólag a hat birodalom uralkodói kapnak meghívást. Ez egyben kihívás is, melynek elfogadása esetén a résztvevők kénytelenek szembenézni a sorsukkal, akármi is vár rájuk: győzelem vagy vereség, jutalom vagy végső pusztulás. A most következő Centenárium az utolsó esély a hat uralkodó számára: csak a részvétel által válhatnak képessé a birodalmaikat évszázadok óta sújtó egyedi, kegyetlen átkok megtörésére. Csakhogy minden uralkodó rejteget valamit. Ráadásul megtudják: az átkok megszüntetéséhez az egyiküknek meg kell halnia.
Isla Crown a Vadoncok birodalmának fiatal uralkodója. A Vadoncok veszélyes csábítók, akiket az az átok sújt, hogy meg kell ölniük a szerelmüket. Rettegett és megvetett népnek számítanak, így csak Islában bízhatnak, hogy a Centenáriumnak köszönhetően képes lesz megtörni az őket sújtó átkokat.
A túlélés érdekében Isla bármit hajlandó megtenni, akár hazugságra és csalásra is kész, hogy megmentse népét… A szerelem pedig egyáltalán nem könnyíti meg a feladatát.
Az idei év egyik legfigyelemfelkeltőbb borítója címet bitorolhatja Alex Aster Lightlark című regénye. Amikor először láttam, bevallom, nagyon félrenéztem, mit ábrázol, de mikor végre alaposabban szemügyre vettem, igencsak meglepődtem. A fekete háttér előtt megjelenő kontrasztos virágzó szív erőteljes és beindítja a fantáziát. Ha mellé tesszük a fülszöveget is, akkor pedig egy izgalmas és újszerű romantikus fantasy rajzolódik ki előttünk. Tehát a Lightlark első pillantásra igencsak ígéretesnek tűnik és az eddigi olvasói visszajelzések alapján is érdemes figyelmet szentelni rá. Mindezek után szinte én érzem magam rosszul, hogy mennyire nem tudtam vele megtalálni a közös hangot.
A történet egy varázslatos világban játszódik, ami a szerző fejéből pattant ki. A megteremtett helyszín kellőképp egyedi és misztikus ahhoz, hogy egy merően újszerű elgondolás táptalaját szolgálja. Alex Aster elképzelésében a világ hat népcsoportra épül, amelyek az elmúlt évszázadok alatt jelentős károkat szenvedtek el, s ha nem képesek megtörni az átkot, ami a felmenőik tetteinek következménye, akkor hamarosan a teljes univerzum össze fog omlani. Minden egységre az átok sajátos hatást gyakorolt, attól fosztotta meg őket, ami leginkább a lényük részét alkotta. A kárhozat, amiben azóta leledzenek folytonos áldozathozatalt követel mindenkitől, így minden kétséget kizárólag mindenki érdeke az lenne, hogy végre rájöjjenek a megfejtésre és ha vissza nem is tudják fordítani a folyamatot, de legalább megállítsák, mielőtt a népcsoportok végleg megszűnnek létezni. A helyzetet bonyolítja, hogy a megoldás megtalálására száz évente csak egyszer nyílik lehetőség, amikor a Lightlarkot körbevevő köd feloszlik és száz napon át a Centenárium keretein belül ténykedhetnek. Alkalomról alkalomra a megjelenő vezetők egyre több információhoz jutottak és a hatodik eseményre már egy határozott keretrendszerrel indulnak neki az eseménynek abban a reményben, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor e célból találkoznak. Lightlark szigete még azok számára is tartogat meglepetéseket, akik az elmúlt ötszáz évben részt vettek a megmérettetéseken, hát még egy olyan lánynak, mint Isla, aki a jelenlévők közül a legfiatalabb - és több olyan titkot is őriz, amik, ha kitudódnának, megpecsételnék a sorsát; főleg azt figyelembe véve, hogy az átok megtörésének egyik pontja kimondja, hogy az uralkodók közül valakinek meg kell halnia.
A regény egy roppant jó alapkoncepcióval rendelkezik, ami újszerű megközelítést alkalmaz a fantasztikus irodalom terén. A szerző jól választotta meg, mikor indítja a cselekményt útjára, hogy a történet idővonalán mely ponton vonja be az olvasót. Az átok népcsoportokra való hatása megrázó és drasztikus, amelynek köszönhetően máris hat a könyvmoly lelkére és bizonyos fokú együttérzést vált ki belőle. A helyszín kellőképp sejtelmes és kiismerhetetlen ahhoz, hogy megannyi meglepő kaland táptalaja legyen. A vezetők sokszínűsége miatt a fogaskerekek hamar elindulnak az ember fejében, lehetséges kimenetelek egész tárháza rajzolódik ki már a kiindulóponton a szeme előtt. Ezért is lehetett volna ez a regény abszolút befutó a zsáner kedvelői között, de a megvalósítással már olyan jellegű problémák vannak, amelyek elhomályosítják a ragyogását. Nagy kár érte, nagyon nagy kár. A regény nem eléggé kiforrott. A teljes hosszán keresztül érezhető, hogy a szerző mennyire sok energiát fektetett az általa elképzelt világ megalkotásába, de képtelen volt átadni azt a képet, ami a fejében megszületett. A történet alapozása nem sikerült túlontúl fényesen. Ahelyett, hogy kicsiben kezdte volna, túl sok információt szeretett volna rövid időn belül közölni, így a világbővítése egy ponton elveszti a kontrollt. Ennek következtében pedig érthetetlenné és élvezhetetlenné válik. Több ponton is úgy éreztem, hogy nincs mögötte logika, ellentmond magának vagy csak szimplán már annyira zavaros, hogy nincs fölös energiám megfejteni. Véleményem szerint a saját célcsoportját sem sikerült megfelelően meghatároznia. Bizonyos szempontból a Lightlark egy bagatell ifjúsági regény, máshonnan nézve azonban történnek benne olyan dolgok, amikre már kicsit erősebb karikát tennék, kezdve azzal, hogy a Vadoncok csoportja, amelybe a főszereplő is beletartozik, emberi szívekkel táplálkozik. Szóval az elgondolás mesteri volt, azonban a megvalósítás nem lett sikeres.
A regény irányvonala véleményem szerint igencsak lagymatag lett. A Centenárium jó ötlet volt, a próbákban kellő potenciál rejtőzhetett volna, amelyet a résztvevőknek kellett megalkotni, de a beígért súlyos és meglepő kihívások mindössze gyenge laptöltő eseményekké avanzsáltak. Bár sok mindent elárult általuk a szerző a karakterekről, maguk az események nem voltak túlságosan meghatározók, így idejekorán elvesztették a jelentőségüket. A regény második felében rejlő események már egy kicsit kontrolláltabb keretek között zajlanak, mintha a szerző megrázta volna a vállát és összeszedettebbé vált volna, de itt is fellelhető az az attitűd, hogy egyszerre túl sok akart átadni az olvasói számára. A történet derekán történő felfekvést követően oly mértékben beindulnak az események, hogy az utolsó harminc oldalon szinte lapozásonként változik a cselekmény irányvonala. A regény végül túlságosan gyorsan ér véget, megfelelő kifejtettség nélkül.
A történetben fellelhető egy kezdetleges szerelmi háromszög is. Kezdetleges, mert igazából az utolsó nagyobb lélegzetvételig nem is tudatosult bennem, hogy itt erről lenne szó, de onnantól kezdve, hogy kimondásra került, rettentő gyorsan le is építette a szerző. Ilsa karakterében megfelelő potenciál lett volna, épp ezért állok olyannyira értetlenül a tény előtt, hogy miért kellett ennyire kényszeresen feloldani a karakterét valamilyen mondvacsinált érzésben, amely mögött nincs kellő háttér. Önmagában nézve lett volna erős karakter és sokkal jobb lett volna meghagyni ebben a szerepkörben. Értem, hogy a szabadság utáni vágyának szerves része volt az önálló döntéshozatal és az érzelmek széles skálájának megélése - hiszen már csak az átok miatt is fontos ez az életében -, de a megvalósítás ebben az esetben sem volt megfelelő.
A Lightlark sok szempontból sem vált az én történetemmé. Érzem a szerzőben lakozó potenciált és vágyom arra, hogy megismerhessem, milyen történetek keringenek a fejében, mert az elképzelései erőteljesek és meghatározóak, ám a megvalósítás az én mércém szerint nem sikeres. A regény nem lett tudatosan megtervezve, leginkább a lelkesedés hívta életre, amivel alapvetően nem lenne gond - a szerzőben lakó tűz az, ami egyedivé varázsol egy történetet -, de szükséges, hogy legyen mellette tudás is, hogy miként érdemes papírra vetni a szárnyaló gondolatokat. Más terjedelemben, alaposan kitervelve ez a koncepció nagyon jól működött volna. Sajnálom, hogy a Lightlark szigetét beborító köd nem maradt meg a történeten belül, hanem bekebelezett mindent, amit a szerző létrehozott.
Szereplők: A regény sok karakterrel dolgozik, akik közül valójában egy sem lett maximálisan felépítve. Mindenkiből keveset kap az olvasó, épp annyit, amennyi a nagy célt szolgálja. Ennek köszönhetően senkihez nem tud közel kerülni és a lapokon megjelenő érzelmek sincsenek kellőképp alátámasztva.
Történet: Az alapkoncepció nagyon jó, de a kivitelezés hagy maga után kívánnivalót. A cselekmény hullámzóan teljesít, sokszor laposodik el a történet, de a végén az események olyan határozott iramban vágtatnak, hogy az olvasó alig tudja befogadni az újabb és újabb fordulatokat. A regényben így nincs jelen az egyensúly érzete.
Nyelvezet: Könnyen olvasható, közérthető. A népek lenevezése hasonlít egymáshoz, ez egy kicsit zavaró, de kezelhető.
Besorolás: Szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: A borító meghatározó, kötődik a történethez és rendkívül figyelemfelkeltő. Nagyon szép és alapos terv, amely jól bemutatja a regényt.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Én sem tudom, mit élvezek jobban. Felidézni, milyen volt a kardom hegyét a torkodnak nyomni… vagy arra gondolni, hogyan nézne ki a szíved a tányéromon.
Grim szeme élvezettel csillant fel.
– Csak óvatosan, Szívfaló – suttogta a férfi, túlságosan közel állva, szinte a lány fölé tornyosulva. – Lehet, hogy csak úgy odaadom neked."
"– Pár perccel ezelőtt azt kérdezted tőlem, hogy megbízom-e benned. Pedig azt kellett volna kérdezned, hogy te megbízhatsz-e bennem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése