Misery Lark, a Délnyugat legbefolyásosabb vámpírtanácsosának egyetlen lánya kívülálló…ismét. Az emberek között névtelenségben töltött napjainak vége. Hívatták, hogy támogasson egy történelmi, békét megőrző szövetséget a vámpírok és halálos ellenségeik, a vérfarkasok között, és nem lát más lehetőséget, mint hogy feláldozza magát ezért… már megint.
A vérfarkasok könyörtelenek és kiszámíthatatlanok, ez alól az alfájuk, Lowe Moreland sem kivétel. Megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de igazságosan irányítja a falkáját. És a Vámpírtanáccsal ellentétben nem érzelmek nélkül. Abból, ahogy szemmel tartja Misery minden mozdulatát, egyértelmű, hogy nem bízik benne. Ha tudná, mennyire igaza van…
Mert Miserynek megvannak a saját indokai, amiért beleegyezett ebbe a kényszerházasságba, olyan okai, melyeknek semmi köze cselszövésekhez vagy szövetségekhez, csakis az egyetlen dologhoz, ami valaha fontos volt számára. És kész bármit megtenni azért, hogy visszaszerezze, ami az övé, még ha ehhez együtt is kell élnie… magával a farkassal.
Misery és Lowe kapcsolata érdekből indul, de a kettejük között fellángoló perzselő szenvedély hamarosan mindent megváltoztat – és veszélybe sodor. Vajon sikerül megőrizniük a népeik közötti békét, vagy forró románcuk mindenki vesztét okozza?
Ali Hazelwood romantikus történetei a magyar olvasóközösség jelentős részét megvették maguknak. Több országban is sikert sikerre halmoz a szerző és sokak várják izgatottan, legközelebb mivel rukkol elő. Ennek ellenére bennem nem alakult ki mindaddig érdeklődés az írói munkássága iránt, míg valami egészen újszerűvel és meglepővel örvendeztette meg a könyvforgatók társaságát. A Bride, magyarul A menyasszony című regénye a korábbi alkotásaihoz képest komfortzónán kívüli önmaga számára is, hiszen a már megszokott romantikus irányvonalat egy fantasztikus köntösbe burkolta be, amely nem kevés kihívást foglalhatott magában. Na ez volt az, amit már a saját terepemnek éreztem, így került sor arra, hogy az én polcomon is helyet kaphatott egy Ali Hazelwood regény.
Őszintén megmondom, eleinte nagyon szkeptikus voltam. A regény irányába tanúsított érdeklődésem dacára is nem kevés aggály volt bennem a téma iránt. Bár több regényben is szerepelnek különböző csoportba tartozó lények, sőt, találkoztunk már olyannal is, ahol a fajok keverednek egymással valamelyest, azért még mindig úgy hiszem, hogy ennek a ténynek az alaptézissé tétele igencsak sok kockázatot rejt magában. Nagyon nem mindegy, mire alapozza a szerző a kapcsolatot, valamint az sem, miként alakítja ki a vonzódást a karakterek között. Arról már nem is beszélve, mennyire meg tudja ölni a regény hangulatát egy rosszul megválasztott felismerés, mikor már maguk a szereplők is elismerik a bennük lejátszódó érzések jelenlétét. S akkor még nem esett szó a fajok közötti fizikai különbségekről, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni! Szóval rengeteg helyen vérezhet el egy ilyen típusú regény. Nem mondom, hogy a Bride alatt se rezgett néha a léc, de összességében nézve meggyőzött, szóval el kell ismernem, hogy jól vette az akadályt. Na jó, kit akarok átverni... piszkosul imádtam ezt a könyvet, olyan igazi sikítós-fangörcsös módon!
A regény alapjául egy, a vérfarkasok és vámpírok között megköttetendő kényszerházasság szolgál, amely a békefenntartás jegyében zajlik. Valójában egy túszcseréről van szó, megspékelve némi papíralapú szerződéskötéssel, amelynek értelmében az elkövetkezendő egy évben a főszereplő, Misery Lark, ellenséges területen kell, hogy éljen, törekedve arra, hogy lehetőleg ne ölesse meg magát. Újdonsült férje, Lowe Moreland, a falka alfája, tehát elég sokat nyom a lantba, mi képviseli a saját és népe érdekét. A két fél eleinte joggal bizalmatlan egymással, de idővel rájönnek, hogy bár a céljuk nem közös, de útjuk akár egymással fedésben is lehet, így, ha képesek együttműködni a másikkal, jelentős előnyhöz tudnak jutni. Ám az együtt eltöltött idő, valamint néhány külső és belső változás jelentősen megváltoztatja a karakterek között lévő dinamikát.
A történet Misery hangján szól végig, az ő szemén keresztül szembesül az olvasó az eseményekkel. Lowe belső érzésvilága a fejezetek felett elhelyezett apró gondolatokon keresztül kapnak némi fényt csupán. Ez a felállás véleményem szerint tökéletes. Misery személye sok szempontból is rendhagyó. A szerző a karakterbemutatása során leginkább arra fókuszált rá, hogy a lány minden szempontból kívülálló. Lényének a célja mindig funkcionális volt, amely által a személyiségébe is kódolásra került a kirekesztettség. Hiába a legbefolyásosabb vámpírtanácsos lánya, sosem érezhette át, mit jelent a fajtájához tartozni. A népek közötti szürke zónában éli mindennapjait kiskora óta. Hiába nőtt már fel, az apja még most is úgy tekint rá, mint egy tárgyra, amit szükség esetén elővehet és használhat. Pontosan ezért olyan meglepő, hogy beadja a derekát egy olyan házasság kapcsán, amely újfent ebbe a kirekesztett állapotba fogja taszítani. Elsőnek azt hittem, hogy a saját traumája miatt képtelen elhagyni ezt a mártírszerű szerepet, ám idővel kiderül, hogy a háttérben igencsak erős és jól alátámasztott motivációval rendelkezik. A karakteréhez fűződő viszonyom ezen a ponton kezdett el megváltozni. Ahogy elkezdtem megérteni a belső mozgatórugóit és érzéseit, úgy vált Misery felszínesből egyre szimpatikusabbá a számomra. Olvasás közben folyamatosan alakultak az irányába kialakuló érzéseim. Hiába írta le tárgyilagosan, hogy miként nőtt fel, eleinte ezek csak szavak és tények voltak a számomra, később tudtam csak mögé rakni azt az érzéshalmot, ami által már én is az álarca mögé tudtam látni. Mondhatni, közösen fejlődtünk.
Lowe karaktere Miseryhez képest tisztább és közérthetőbb. Az alfa, aki valójában sosem vágyott erre a pozícióra, de a felelősségvállalás a második neve, így alárendelte magát a megkívánt szerepnek. Erőteljes, határozott és becsületes, így ő hamar belopja magát az olvasó szívébe. A kötelességtudata idegesítő egyedül abból a szempontból, hogy törvényszerűen korlátoznia kell bizonyos fordulatok esetén a döntéseit, amely felesleges döccenőkhöz vezet.
A romantikus szál enemy to lovers és slow burn thrope-pokkal rendelkezik, tehát a két fél között lévő ellenségeskedés lassan, szinte észrevétlenül vált át szerelembe. Legalábbis a felszínen. A fajok természeti tulajdonságai azért bezavarnak a képbe rendesen, így az egyszerűnek hitt kapcsolati szál a felszín alatt sokkal mélyebben tekereg. Az Alkonyat óta köztudott, hogy a vérfarkasok között fellépő társviszony ritka, ám annál becsesebb és annak módja, hogy kivel vésődnek be, megkerülhetetlen és nem lehet befolyásolni. Ez a dinamizmus jelen esetben is fontos szerepet játszik a történetben. Könnyen kitalálható, de roppant nagy izgalmakkal szolgál az olvasó számára.
Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy Ali Hazelwood jelenlegi története sem mentes az erotikától, csak mivel itt túllép az alapvető ember-ember közötti sémán, okozhat némi meglepetést. A szerző a regényében végig szem előtt tartotta a különböző lények szociális és emocionális viselkedési formáit, valamint a testi szükségletek kielégítéséhez társuló szokásokat. Őszintén megmondom, számomra szimpatikus volt, hogy mert túllépni a megszokott keretrendszeren és nem csak megírt egy századrangú aktust, hanem azt a helyzetnek megfelelő szabályrendszerbe helyezte el. Nem mondom, hogy mindenki számára befogadható, de minden esetre érdekes.
A romantikus szál mellett a regény irányvonala is magával ragadt. A történet felépítése során folyamatosan bontódnak ki a rejtélyek a lapokon, s ha egynek a megoldása már kanyarba kerül, akkor máris felüti a fejét a következő probléma, így a regény teljes hosszában garantált volt a figyelmem fenntartása. A végső fordulatra sem számítottam, így a tetőpont számomra egy 10/10-es élményt nyújtott. A regény utolsó bekezdése pedig széles mosolyra késztetett és reménnyel tölt el aziránt, hogy a szerző még nyitott erre a világra és újabb történettel fog minket a későbbiekben megörvendeztetni. Őszintén megmondom, nem tudom és nem is akarom még elengedni ezt a világot, amit Ali Hazelwood felépített. A Bride végére érve még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy azonnal újrakezdem az olvasást. Imádtam, imádtam és imádtam!
Szereplők: Misery mindaddig nem volt a számomra szimpatikus, míg meg nem értettem, milyen gondolatok mozgatják és mi az oka az általános viselkedésének. Lowe túlságosan zárkózottnak bizonyult, s bár alapvető empátiát éreztem az irányába mindvégig, végül ő volt az, aki grimaszolásra késztetett a néhány helyzetreakciója által. Mindezeket figyelembe véve én azt mondom, hogy a karaktermegformálások jók, mert mindannyiuknak saját személyiségük van, de mellette kellőképpen kompromisszumkészek akkor, amikor az őket körülvevő faalak leomlani látszanak.
Történet: A cselekmény egy szálon fut és fokozatosan kerül kibontásra. Mindig van elegendő titok a lapokon ahhoz, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. A történet középpontjában elsősorban a romantikus szál áll, miként alakul a két főszereplő közötti kapcsolat, de mellette nem elhanyagolható Misery célja sem, hogy megtalálja a barátnőjét. A nyomok egyre forróbbak és veszélyesebbek, mígnem egy merően meglepő fordulatban összpontosul minden.
Nyelvezet: Egyszerű, közérthető, könnyen olvasható.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, romantikus fantasy, erotikus.
Esztétika: Ahogy a könyv típusa, úgy a borító is merően eltér a szerző többi művétől. A rajzolt alakoknak a téma miatt kifejezetten örülök, de ha csak a külső kép alapján döntöttem volna el, hogy figyelmet szentelek-e a könyvnek, azt hiszem, sosem ismertem volna meg. Egyszerű és sematikus, s hiába jó a két alak közötti kontraszt, számomra nem elég figyelemfelkeltő.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Semmit sem tudsz arról, milyen megtalálni a másik feledet – folytatja halk, éles hangon. – Elfogadnék bármit, amiről ő úgy dönt, hogy nekem adja, a világa legapróbb darabkáját is. Elfogadnám őt egyetlen éjszakára abban a tudatban, hogy reggelre elveszítem, belekapaszkodnék és soha nem engedném el. Elfogadnám őt egészségben, betegségben, fáradtan, dühösen, vagy erősen, és kiváltság lenne számomra. Elfogadnám a problémáit, az ajándékait, a hangulatait, a szenvedélyeit, a vicceit, a testét… az égvilágon mindent elfogadnék, ha ő úgy dönt, hogy nekem adja."
"– Te egyébként mit csinálsz itt? Koptatod a karmod? Üvöltesz a holdra?
– Bolhátalanítom magam."
– Bolhátalanítom magam."
"Szemöldökcsipesz kell, de nem hoztam magammal. A vérfarkasok használnak olyat? Mivel ők az eredeti szőrimádók, morálisan elítélik? Talán számukra a testszőr szent dolog, és minden fenyegetést a jogos elhelyezkedése ellen a testen, istenkáromlásnak tartanak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése