2019. Kate az éj leple alatt menekül el Londonból családja düledező vidéki házikójába. A borostyánnal beszőtt ház és a körülötte burjánzó kert mintha teljesen más világba tartozna, mint ahonnan idemenekült erőszakos partnere elől. A lány azonban arra is rájön, hogy a rég meghalt nagy-nagynénje, Violet által ráhagyott hely titkokat rejteget, amelyek egészen a 17. századi boszorkányperekig nyúlnak vissza.
1942. A társadalmi konvenciók és elnyomó apja által gúzsba kötött Violet a világ megismerésére vágyik, ám ehelyett családja düledező kúriájában kell töltenie napjait. A magányos lány megpróbálja megfejteni fiatalon elhunyt anyja titkait, aki halála előtt állítólag megtébolyodott, és nem hagyott rá mást, mint egy V betűt mintázó medált, a hálószobájának padlójába vésett Vészlény feliratot és megválaszolatlan kérdések seregét.
1619. Althára anyja hagyta rá a növények titkát, ami nemzedékek hosszú sora óta öröklődik a Vészlény családban. A falusiak gyakran fordulnak hozzá segítségért, ám a különleges nőket mindig gyanakvás övezi, és miután egy helyi földművest saját nyája tapos halálra, Althát gyilkosság és boszorkányság vádjával állítják az ítélőszék elé.
Emilia Hart három, évszázadok által elválasztott nőről szóló debütáló regénye varázslatos, felkavaró olvasmány a megtörhetetlen női akaraterőről és a természet gyógyító erejéről.
Szeretem a családregényeket, ahol több generáció van egymással kölcsönhatásban. Mindig megdöbbentő élmény látni, hogy milyen tulajdonságok vannak belénk kódolva, amelyeket akaratlanul is átadunk a következő nemzedék számára. Lehet ez pozitív vagy negatív, a maga csupasz módján rettentő érdekes, miként alakulnak az emberi sorsok pusztán az alapján, ki hova és mikor született. Emilia Hart Vészlény című könyve is ebbe a kategóriába tartozik, ahol három nő történetét ismerheti meg az olvasó, három, egymástól nagyon eltérő világban, s mégis a közöttük lévő kapocs nem csak a vérségi kapcsolat miatt tagadhatatlan. A sorsuk első látásra nem tartalmaz azonos elemeket, de idővel kiderül, hogy a múlt miként ismétli önmagát.
Az első hang Altha torkából surran ki, magabiztosan, de csendesen. A korábbi elszántsága immáron elfogadássá szelídült, amibe még azért ott lappang a remény piciny szikrája is és csak várja azt az egy mondatot, amely végül kiolthatja. 1619-ben járunk, ahol még általános elfogadott volt az, hogyha valakit boszorkánynak kiáltanak ki, akkor perbe állítják, s végül csak a köz jóakaratán múlik a sorsa. Altha alatt már születése óta rezgett a léc, hiszen a falu lakói, akikkel egy helyen élt édesanyjával, mindig is összesúgtak a hátuk mögött, ám mivel a gyógynövényekben való jártasságuk több esetben is kapóra jött, így csendesen el tudtak élni egymás mellett, mindaddig, míg Altha gyerekkori barátnőjének férje furcsa körülmények között elvesztette életét. Az olvasó a tömlöc sötétségében csatlakozik a nőhöz, társául szolgál a magány ellen.
A második történet esetén egy nagy időugrásban van része az olvasónak, mivel a jelenbe, 2019-be csöppen, ahol a modernkori falak börtönéből készül éppen kitörni Kate, amit a férje emelt köré. Egy realisztikusan ábrázolt bántalmazó kapcsolat tárul a szemünk elé, lila foltokkal tarkított, lüktető fájdalom, s talán az egyetlen lehetőség a szökésre, amelyet Kate igyekszik kihasználni. Az élete erőteljesen korlátozott, a férje nem csak a döntésjogot vette el tőle, hanem önmagának egy jó nagy darabját is magával vitte. De Kate is ellopott egy darabot a férfiból, akaratlanul is, amely súlyos döntések meghozatalára kényszeríti a későbbiekben. Kate-nek nem csak egy új környezethez kell megfelelően alkalmazkodnia, de közben a múlt felé nyúló fojtogató kezétől is retteghet, s ha ez nem lenne elég, még egy családi rejtély is a nyakába csöppen, amelynek felfedése visszafordíthatatlan következményekkel jár.
Ugyanez igaz a két említett nő között élő Violetre is, akinek jelenje 1942-ben zajlik, amikor még a lánygyermek egy használati eszköznek minősült, aki által csak jobb kapcsolatokra lehet szert tenni, megfelelő kiházasítás után. A lány természete elüt a családjáétól, leginkább a tabuként kezelt anyjáéra hasonlít azok alapján, amit zárt ajtók mögött sunnyogva, a cselédek között elhangzott beszélgetésfoszlányokból le tud szűrni. Violet mindig is vágyott arra, hogy ismerhesse édesanyját, aki túl korán távozott el az élők sorából, de valódi tudáshoz vele kapcsolatban sosem tudott hozzájutni, csupán a saját romantikus képeit tudta kivetíteni a múltra, amelyen hajszálrepedésként jelentek meg azok a tények, amiket innen-onnan el tudott kapni. Violet vadóc természettel rendelkezik, szereti a környezetet, a fák suhogását és a rovarok zümmögését, s végül pont ez, ami az elemi lényének magját alkotja, válik a saját sorsa pecsétjévé.
Bár tudjuk, hogy valamilyen vérségi kapcsolat fennáll a regényben megjelenített karakterek között, de ennek mibenléte a regényben fokozatosan kerül kibontásra. Ahogy az olvasó, úgy a szereplők előtt is egymást követően hullnak le a leplek, amik eltakarták a főbb összefüggéseket. A három nő sorsa felváltva mutatkozik meg a lapokon, néha mind erőteljes hangon szólva, máskor pedig egyikük átveszi a stafétát és addig a többiek várakoznak. A dinamika folyamatosan változik, dagályosan hömpölyög, így az olvasó figyelmét mindvégig fenntartják a leírtak, hiszen mindig megtalálhatja azt a részt, ami leginkább megmozgatja, s amelynek folytatását leginkább várja. A három női sors között fellelhető azonosság, amely a generációkon átívelő trauma alapját szolgálja, megdöbbentő. Három különböző korban léteztek, teljesen más társadalmi szokásokkal és elvárásokkal körülvéve, sőt, még az élethelyzetük sem volt ugyanolyan, sem az, amilyen problémákkal kell szembesülniük, de mégsem lehettek volna kevésbé azonosak egymással. A szerző ezzel a sarkalatos példával megfelelően rávilágít, hogy a saját személyes fejlődésünkre milyen nagy kihatással van a múlt; akár azok a dolgok is, amikről tudomásunk sincs, de a vérünkben hordozzuk őket.
Bár több helyen láttam, hogy a Vészlény című könyvet a fantasy kategóriába sorolják, én magam ezt cáfolnám. Tény, hogy a lapokon megjelenik bizonyos mennyiségű paranormális esemény és a történeten végig uralkodó hangulattal mutatkozik meg a mágikus realizmus, de nem ez van a regény központjában, hanem a három női sors, ami bemutatásra kerül. Még arról is lehetne vitatkozni, hogy a boszorkányok jelző megállja-e a helyét, avagy sem. Szóval szerintem ez a regény sokkal inkább minősül egy kortárs irodalmi alkotásnak, amely esetén az írói szabadság hollószárnyak csattogásával telepedik rá a lapokra, semmint egy általánosságban vett fantasztikus műnek.
A regény egyszerre kellemes és addiktív. Lágyan, udvariasan vonja magára az olvasó figyelmét és mivel elképesztő az, amit megoszt, így képtelenség nem neki szentelni a figyelmet. Mindemellett nem kényszerít arra, hogy mindent félredobva, csak az olvasásé legyen az idő, hanem türelmesen kivárja, míg minőségi időtöltésként meg nem jelenhet a hétköznapok forgatagában. Végtelenül tapintatos és kellőképp érdekfeszítő ahhoz, hogy a könyv végeztével az olvasó teljes elégedettséggel tudjon pontot tenni az élmény végére.
A cselekmény irányvonala rövid időn belül kiszámíthatóvá válik, kevés utána gondolás szükséges ahhoz, hogy az olvasó rájöjjön, hova fog kifutni a sztori, de hiszem, hogy erre kevesek fognak ingert érezni. Ez tipikusan az a könyv, ahol a folyamaton van a hangsúly, nem a végkifejleten – bár utóbbi sem hagy maga után kívánnivalót. Tehát érdemes szabad folyást biztosítani a szavaknak és előzetesen bizalmat szavazni a szerzőnek, hogy magabiztosan képes végigvezetni azon az úton, ami a három nő megismerésén felül egy olyan család bemutatását szolgálja, ami messze van az átlagostól és képes volt generációkon átívelve megtartani azt, ami a magját alkotja. Még akkor is, ha ez a tudás lappangott és ennek köszönhetően a normalitásért vívott sajátos küzdelmük rabjaivá kényszerültek válni.
Balzsamként hatnak a lelkemre az ilyen típusú könyvek, mint a Vészlény is. Kellő tartalom van benne ahhoz, hogy elgondolkodtasson, megfelelő mértékű titok lappang a lapokon, hogy fent tudja tartani az érdeklődésemet és olyan témákat hoz be központi szerepbe, amelyek megszólítanak. Altha, Violet és Kate története közös erővel vontak be egy olyan világba, amelynek megismerése saját maguk számára is félelmetes, de áhított. Szívesen tartottam velük a megismerés útján és már csak abban reménykedem, hogy a szerzőtől további történeteket is olvashatok majd.
Szereplők: Mind a három női főszereplő kiforrott, alaposan megformált és kellő titokzatosság lengi körül őket ahhoz, hogy a kapcsolódási pont megfoghatatlan, de tagadhatatlanul jelen legyen. A regény további szereplői mellettük statiszta pozícióba szorulnak, még annak ellenére is, hogy milyen nagy befolyással bírnak a történetek irányvonalaira.
Történet: A történet három szálon játszódik, amelyek között egyre inkább felsejlik az összefüggés, ám egymásba olvadni a korszakkülönbségből fakadóan sosem tudnak. Három női sors mutatkozik meg a lapokon, amelyek az aktuális kor viszonyainak betudható próbákat kell kiállniuk.
Nyelvezet: Köznyelvi elemek használata jellemzi, általános szövegfelépítéssel.
Besorolás: Kortárs szépirodalom.
Esztétika: A borító csodaszép, de számomra kissé zavarbaejtő. Nem ismerem túlzottan a madarakat, de véleményem szerint a borítón nem egy holló van, hanem egy feketerigó, márpedig a tartalmat tekintve nem ő lett volna a megfelelő alany. Még egy seregély is helytállóbb lett volna. Ez számomra elvett abból a pompából, ami a részletgazdag és alaposan megformált borító nyújt.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"[…] egy szabályt ismerni nem ugyanaz, mint megérteni."
"Grace. Tudom, hogy nem volt ott a tábortűznél.
– A szemünk néha különös tréfát űz velünk – mondogatta anyám. – Olykor pontosan azt látjuk, ami előttünk van, máskor viszont olyasmit, ami már megtörtént, vagy ami csak ezután fog történni."
"Olyan sok minden tűnik csodálatosnak, ha távolról nézed. Az igazság olyan, mint a rútság: közel kell menned, hogy lásd."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése