Két fiatal rivális szerelemre talál egy mágikus kapcsolaton keresztül, és szembe kell nézniük a pokol bugyraival egy istenek közötti háború viharában, ami örökre megpecsételheti a sorsukat.
Évszázadokig tartó álmukból felébredve az istenek ismét háborúznak. De a tizennyolc éves Iris Winnow csak a családját próbálja egyben tartani. Az anyja függőségével küzd, míg a bátyja eltűnt a fronton. Iris egyetlen reménye, hogy megszerzi a rovatvezetői előléptetést az Oathi Közlönynél.
Hogy megbirkózzon aggodalmaival, Iris leveleket ír a testvérének, majd becsúsztatja őket a szekrénye ajtaja alatt, azonban eltűnnek – és egyenesen Roman Kitt, a rideg, de jóképű vetélytársa kezébe kerülnek. Amikor a férfi névtelenül visszaír Irisnek, kettejük között olyan kapcsolat alakul ki, ami elkíséri a lányt egészen a testvéréért, az emberiség jövőjéért és a szerelemért vívott háború csatájának frontvonaláig.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon miként válik egy olvasmányból booktok sikerkönyv? Hol kezdődik az a mértékű felkapottság, ami már önmagát is tovább gerjeszti, s hogy mi a közös azokban a történetben, amik végül erre a sorsra jutnak? Vajon mi az, ami annyi embert megragad, hogy úgy érezzék, tovább kell adniuk azt az élményt, amiben az olvasás során részük volt? Bár a kérdéseimre még nem találtam meg a választ, de azt már bizton állíthatom, hogy nem egy könyv érdemes az én mércém szerint is erre a pozícióra. A köztudatnak köszönhető, hogy az én látómezőmben is feltűnt Rebecca Ross Isteni riválisok című könyve, ami maradandó élménnyel ajándékozott meg.
A történet középpontjában két fiatal felnőtt áll, akik az önállóság útjára lépve, egymással vetekedve küzdenek meg ugyanazon pozícióért. Mindketten az Oathi Közlöny munkatársai, s mivel csak egy rovatvezetői állás van szabadon, így be kell bizonyítaniuk a rátermettségüket, elhivatottságukat és tehetségüket, hogy végül rájuk essen a lapvezető választása. Roman C. Kitt és Iris Winnow között hatalmas szakadék tátong. Teljesen más értékrenddel rendelkeznek és más társadalmi helyzetben születtek, így mondhatni az írás iránt érzett szeretetükön kívül semmi közös nincs bennük. A lapokon vívott küzdelmük nem éppen mondható fekete-fehérnek. Mindkettőjük életében történnek olyan váratlan dolgok, amik nagy hatást gyakorolnak arra, miként tudnak teljesíteni a munkában is. Iris életében a kétségek és a tragédiák egymást váltják, amelyeket képtelen már úgy áthidalni, hogy az ne legyen kihatással az általa végzett munkára. Roman más jellegű problémákkal küzd, s így másként is tudja kezelni az életében beállt változásokat. A munkahelyen eltöltött idő közhangulata így adott: feszélyezett és forrongó. Ennek ellensúlyozása és a lélek megnyugvását szolgálja Iris részére az otthoni írás folyamata, mikor szeretett bátyjának fogalmaz meg a lelke legmélyéből leveleket, amelyeket nem tud a frontra továbbítani, így inkább csak a saját mentális egészsége megőrzéséül használja ezt az eszközt. A levelek azonban mégiscsak landolnak valahol, egy keményfa padlón, egy másik házban, egy fiú közelében, aki egy idő után elkezd válaszolni rájuk és a két fiatal között így lassan egy bizalmi kapcsolat kezd szövődni.
Korábban nem volt még szerencsém Rebecca Ross műveihez, így számomra megdöbbentő élményként szolgált az, hogy mennyire tudatosan építi fel a regényét, valamint, hogy milyen magasságokig emelkedik a nyelvi eszközök kapcsán. A tollvezetése végtelenül magabiztos és határozott. Tudja, mit szeretne az előtte elterülő lapokon látni és addig küzd, míg az pont úgy fest, mint elképzelte - vagy még jobban. A regény elején a színtér és a karakterek is még szűkös keretek között mozognak, majd a megismerés folyamatában fokozatosan adagolja a további információkat, így a világbővítése zökkenőmentes és gördülékeny. A leírt szavaknak pedig külön ütemük van, amelyek késként hasítanak az ember lelkébe. Csodaszép és tűpontos dolgokat fogalmaz meg, főleg a két fél egymásnak írt leveleiben. A jelölők ellepték a könyvet, annyi gondolat volt, ami magához láncolt.
A karakterek között fennálló dinamika eleinte egyértelmű. Mivel egymás riválisai, így a folytonos konfliktushelyzet szinte elkerülhetetlennek tűnik, ám idővel elkezd a maguk köré húzott pajzs repedezni, s a réseken keresztül egyre több sejlik fel saját sérülékeny voltukból. Iris karaktere már a korai időszakban szimpatikussá vált. Az általa vívott harcok borzasztóan megnehezítik a mindennapokat, még az egymást követő lélegzetvételeket is. Mélyen együttéreztem vele és mivel láttam a stílusában lappangó potenciált, így személy szerint én neki szurkoltam a pozícióért vívott csatában. Ezzel szemben Roman nem került hozzám túlságosan köze és ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy neki más jellegű problémákat kell megérnie. Szimplán az alapkisugárzása nem tudott meggyőzni afelől, hogy nagyobb figyelmet fordítsak az irányába, pedig újra és újra bizonyított, hogy tényleg megérdemelné. Őszintén, nem éreztem a két karakter között kibontakozó kémiát, még a tudatlan levelezés dacára sem. Olybá tűnt, hogy őket inkább a szükségállapot sodorja egymás mellé, semmint a tudatos választás.
Az Isteni riválisok című könyv a low fantasy kategóriát erősíti. Egy olyan világot alkotott meg a szerző, ahol egyértelműen jelen van a varázslat és a mágia, ám sokkal inkább a lappangó háttért alkotja, így a jelenléte sokszor feledhető. Az istenek harca valójában az emberek között zajlik, ezek a nagy hatalommal bíró lények a háttérből figyelnek csupán. A hozzájuk fűződő mágikus elemek is többnyire a lapszélen jelentek csak meg. A legtöbb varázslat a két írógép kapcsolatában volt csak kézzelfogható. Ennek következtében nem teljesen éreztem az egyensúlyi helyzetet. Egy picivel több energiaáramlás kellett volna a lapokon, ennek hiányában viszont túl erős volt a realisztikus jelenlét, amelynek köszönhetően számomra kevésbé tűnt hitelesnek a fantasy irányvonal. Ugyanakkor úgy hiszem, hogy a folytatás ennek pont az ellenkezője lesz, hiszen ott a cselekményt már az alanti világból származó varázslatok kötik gúzsba; de ez csupán az én továbbgondolásom, lehet, hogy végül a szerző rám fog cáfolni.
Már az első oldalakon megjelenik a háború, amit a két istenség vív egymás ellen, így kikerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ne kapjon róla az olvasó még több információt. A szerző a történetbe való beépítését elegánsan végezte el, kézzelfogható, de egyben drasztikus módon. A hadszíntér széléről figyelve pedig az olvasó testközelben érezheti mindazt, amit a fronton zajlik. Borzasztó dolgokkal szembesül még erről a pontról is és a saját lelkét is áthatja a bizonytalanság érzése, miközben igyekszik az apró lángként parázsló reményt maga is életben tartani. A szerző nem idealizálta túl és nem használt romantikus megközelítést a mondandója átadására, igyekezett a hús-vér tényközlésnél megmaradni. Pontosan ezért is annyira megkapó és megrázó az, amit megalkotott. Tisztában van vele az olvasó, hogy a leírt szavak mögött csupán a képzelet húzódik, de képtelenség elvonatkoztatni a közelmúltban történt valós eseményektől és kivetíteni rá az elmondottakat.
A tények tekintetében sem várható cukormázas végkifejlet, ám amit a szerző a végére megalkotott, az minden izében egyedülálló. A tetőponton zajló események megdobogtatják a szívet, a karakterek sorsáért való aggodalom beeszi magát az olvasó bőre alá. A lezárás pedig erőteljes és meglepő. A történet a folytatás után kiált, ám bennem nem keltett mindent felülíró kényszert. A könyv utolsó ciklusában már elkezdtem kivonódni a lapokról, így számomra pont ez a mennyiség volt az, ami kellemesen emészthető és megfelelő módon elgondolkodtató. Jelen esetben nem bánom, hogy nincs kezemben még a folytatás, mert bár érdekel, de kellő időt kell hagynom a két kötet között az ülepedésnek, hogy ne csömörjek meg a történetben.
Tehát mindezek után elmondható, hogy az Isteni riválisok egy újszerű megközelítést használó low fantasy, amely esetén a szerző alapos munkát végzett mind a világ, mind a karakterek felépítése kapcsán. A stílusa megragadó és húsba vágó, a cselekmény realisztikus, a varázslat pedig éppen csak egy csipetnyi. A karakterek között fennálló dinamizmus esetén rengett meg egyedül a hitem. Sok olyan döntést hoznak, amelyek számomra nem tűnnek kellőképp megalapozottnak, hajlanak a klisés megoldásokhoz, de még ennek ellenére is azt mondom, hogy ezt a történetet érdemes forgatni azoknak, akik készen állnak egy komolyabb hangvételű kalandra.
Szereplők: A karakterek alaposan ki lettek dolgozva. Kedvencem Marisol volt, aki bár a háttérben tevékenykedett, de mindig üde színfolt volt a cselekményben.
Történet: A történet egy fiúról és egy lányról szól, akik eleinte egymással versengve próbálnak megszerezni egy állást, ám hamar rá kell jönniük, hogy a jelenlegi helyzetben máshol kell szolgálatot teljesíteniük. Így a történet színtere megváltozik és máris a frontvonal peremére kerül, ahol fájdalmas eseményeknek lehet az olvasó tanúja. A fiatalokat azonban összeköti egy kapocs, ami mentőövként szolgál ebben a sötét időszakban is.
Nyelvezet: Nyelvünk éltetése zajlik a lapokon. Csodás és merész képekkel dolgozik a szerző, s képes a már csontig rágott témákat is új fogalmazási módszerrel megközelíteni.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, ifjúsági, low fantasy.
Esztétika: A borító egyszerűen meseszép és imádom, hogy megjelenik rajta az írógépre utaló karakterábrázolás is.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Bátorság kell ahhoz, hogy levedd a páncélodat, hogy megengedd másoknak, hogy olyannak lássanak, amilyen vagy."
"Belefáradtam, hogy újra és újra átrendezzem az életemet, miután a benne élő emberek távoznak, mintha egy kirakós lennék, és mostanra hiányoznának a darabjaim, és arra lennék kárhoztatva, hogy soha többé ne járjon át a teljesség tiszta érzése."
"De az idő majd lassan meggyógyít, mint ahogy teszi azt velem is. Vannak jó napok, és vannak nehéz napok. A gyászod sosem tűnik el teljesen, mindig ott lesz veled – egy árny, amit a lelkedben hordozol –, de elhalványodik majd, ahogy az életed egyre ragyogóbbá válik. Megtanulod, hogyan élj ismét, bármennyire is lehetetlennek hangzik ez most."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése