Mindenki arra számított, hogy Violet Sorrengail a Basgiath Katonai Főiskolán már az első tanévben meghal. Violet is ezt hitte. De a Csépelés még csak az első lehetetlen próbatétel volt, amelynek során a gyenge akaratúak, az érdemtelenek és a nem szerencsések kihullanak.
Most tehát megkezdődik az igazi kiképzés, és Violet máris azon tépelődik, hogy fogja ezt átvészelni. Nemcsak arról van szó, hogy a kiképzés iszonyatosan nehéz és szándékosan brutális, vagy hogy megpróbálják a lovasok fájdalomtűrését az elviselhetetlenségig és azon túl is fokozni. De ott az új parancsnok-helyettes, aki személyes küldetésének tekinti, hogy megértesse Violettel, mennyire tehetetlen – hacsak el nem árulja azt a férfit, akit szeret.
Bár Violet teste talán gyöngébb és törékenyebb, mint másoké, de az esze a helyén van, és vasakarata is van. És a vezetés elfeledkezik a legfontosabb tanulságról, amire a Basgiath Violetet megtanította: a sárkánylovasok maguk hozzák a saját szabályaikat.
De ebben az évben nem elég, hogy mindenáron életben akar maradni.
Mert Violet ismeri a Basgiath Katonai Főiskola évszázadokon át őrzött igazi titkát, és semmi, még a sárkánytűz sem elég, hogy a végén megmentse őket.
A Negyedik szárny komoly függőséget okozott. Komolyan mondom, teljesen elvesztem a világában és azóta is beleborzongok mindenbe, ami akár csak felszínesen is köthető hozzá. Nagyon vártam a folytatást, amit élfestett formában rendeltem elő, mert ha már az első rész nem abban lett meg, a másodiknak úgy éreztem kijár ez a megtiszteltetés, még annak ellenére is, hogy bitang drága. Hát nem mondom, hogy felhőtlen volt az örömöm a minőséget látva, ennyi pénzért azért többet vártam volna, de már annak is örültem, hogy nem csúszik hónapokat – éveket – a megjelenés, így minden igyekezetemet lantba vetve kezdtem el olvasni, hogy véletlen se sérüljön, míg élvezem azt, amit nyújtani tud a számomra.
Tényleg mocsok nehéz olvasni ezt a könyvet. Én szoktam valóban vaskos, ezer oldalon felüli könyveket forgatni, de egy keménytáblás kiadvánnyal se szokott meggyűlni annyira a bajom, mint ezzel. A súlya volt a legkisebb problémám, sokkal jobban zavart, hogy annyira érzékeny, hogy szinte kesztyűt kellett húznom ahhoz, hogy rendben maradjon. Szerencsére nálam végül se az élfestés, se a gerinc nem sérült, sőt, az se látszik rajta, hogy el lett olvasva, de az, hogy minden egyes alkalommal kettőt lapoztam a vékony oldalak miatt, roppant mód bosszantott. Oké, ez nem a könyv hibája, hanem a kiadó fejlesztendő területe. Remélem, a visszajelzéseket figyelembe veszik a továbbiakban, mert biztos vagyok benne, hogy sok rajongó el fog pártolni a megvételtől, ha ilyen minősíthetetlen lesz a nyomtatott változat. Ár-érték arányban biztos nem éri meg. Jó pont viszont, hogy a fordító figyelt a visszajelzésekre, mert a történetben már egyszer sem hangzott el a vérlázító és degradáló Kicsike jelző, helyette a Violence becézést használta, ahogy az eredetiben is szerepel. Mondjuk én tettem volna az első alkalomhoz egy csillagozást és egy lapszélnyi magyarázatot, miből fakad ez, mivel nem feltételezhető, hogy minden olvasó számára egyértelmű, de ez legyen a legnagyobb bajom. Viszonylag kevés idióta kifejezés volt található a lapokon, szóval azért jobb lett, mint amire számítottam. Azt el kell ismerni, hogy nem volt könnyű dolga vele, már csak a terjedelmet és a tartalmat is figyelembe véve.
A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet befejezésre került. Violet és a többiek épp a forradalom kellős közepén vannak és épp csak túléltek egy igencsak súlyos csatát. A gyors épülés után a színtér újfent visszakerül Basgiath-ba, az iskolába, hogy Violet folytathassa a megkezdett tanulmányait. Először furcsa érzés volt visszatérni a megszokott kerékvágásba. Az előző kötet végén hatalmas fordulóponthoz érkeztek, amely alapjaiban rengette meg és döntötte le mindazt, amit korábban tudni véltünk. Az én szívem is össze-vissza vert abbéli aggodalmában, hogy mindezen tudás birtokában nem lehet csak úgy folytatni a korábbi irányvonalat! Lehetetlen! Aztán Violet-tel együtt beláttam, hogy nincs más választás, muszáj, hiszen ez a kulcsa annak, hogy a forradalom végül győzedelmeskedni tudjon ebben az eltitkolt harcban, mivel szükségük van még az alapanyagokra és fegyverekre, amiket onnan tudnak szállítani. Bár elsőre úgy tűnik, hogy a fő megpróbáltatások az első tanévvel elmúltak, a következő év már csak jobbat hozhat, hamar bebizonyosodik, hogy ez nem így van. Továbbra is maximális figyelemmel kell helytállniuk. A kihívások minősége változott csak, nem a mennyisége. Az iskolában eltöltött idő alatt az állam folyton leesett a helyéről. A szívem húsz oldalanként fel akart robbanni az izgalomtól. Fejjel előre beleestem a történetbe és a legutolsó gondolatomat is magáénak követelte. A szereplőkkel együtt lélegeztem és léteztem.
Sajnos ez csak a regény első felére volt igaz. A második nagyobb lélegzetvételű részben már lecsökkent a történet irányába tanúsított elhivatottságom. Szó se róla, még így is nagyon élveztem, de már töltötte ki a teljes világomat. Nagyon is tudatában voltam, hogy otthon ülök a kanapén, és a csuklómat megerőltetve próbálom megtartani a kezemben a könyvet, miközben olvasok. Pedig itt is voltak kulcsjelenetek és mindent megváltoztató események, amelyek szintén magukénak követelhették volna a teljes lényem, de sajnos ez nem történt meg. Úgy néz ki, nekem is sikerült kifejlesztenem a mentális pajzsomat, amin a történet már nem tudott áttörni. Ennek az oka a két főszereplő között lévő cicaharcban keresendő. Egy bizonyos szintig megértem Violet érzéseit, hogy miért uralkodott el rajta a megbántottság és hogyan veszett oda a bizalom, de a makacsságával az egész probléma hisztivé minősül. Elveszíti a valódi tartalmát azáltal, hogy görcsösen ragaszkodik a saját nézeteihez és egyre inkább magára ölti a kapcsolati mártír szerepet. Nem mondom, hogy Xaden sokat tett volna ez ellen, de ő legalább igyekezett változtatni a mentalitásán. Voltak olyan jelenetek, amikor már szerintem a szereplők se tudták, hogy igazából min veszekednek, értelmetlen volt az egész, de csak azért is folytatják, mert fontosabbnak tartják a saját igazuk dédelgetését a kompromisszumos megoldások elfogadásánál. Ha ezt a bugyuta viselkedést leredukálta volna a szerző, mondjuk a felére, akkor szerintem meglett volna az esélye a történetnek, hogy ugyanazt a hatást váltsa ki belőlem, mint az első rész. Így viszont a saját sírját ásta meg.
Xaden az első részben egy magabiztosságot árasztó, erőteljes alak, aki a saját szükségletei elé képes helyezni a népe sorsát. Eleinte megfelelő módon tudta kezelni a szerelmet, ami a lelkében gyúlt, megvolt a kellő egyensúly, ám a kinyilatkozásai következtében egyre inkább összetöpörödött a szememben. Korábban beleborzongtam a jelenlétébe, felnéztem rá, de ahogy egyre inkább szükség lenne arra, hogy a lábait megvetve egyenes tartással szembenézzen az elkövetkezendő dolgokkal, annál inkább eltolódott az egyensúly az érzelmi frontra. A két főszereplő magját alkotó folyamatos önfeláldozási hajlam is a történet végére már szálkává vált a szememben, így teljesen elvette az élét a megfelelően előkészített és mindemellett maximálisan váratlanul érintő fordulatoknak.
Mindezek ellenére még mindig elmondhatom, hogy megmaradt a történetbe vetett hitem. Páratlan az a világ, amit Rebecca Yarros megalkotott. Imádom, hogy a sárkánynak is egyre több teret enged és hogy mindig van még a zsebében néhány ötlet, ami garantáltan felforgatja az univerzumot. Úgy érzem, a története most érkezett az első valódi fordulóponthoz és a harmadik könyv lesz az, ami még inkább felemeli vagy porig rombolja a rajongást sokakban. Innen már túl sokfelé futhat ki a sztori, s a fejemben felsejlő gondolatok egy része igencsak nagy riadalomra ad okot. Szóval egy dolgom maradt csupán: januárig imádkozni, hogy még véletlen se kerüljön papírra egyik rémkép sem, ami a fejemben kibontakozott.
Szereplők: A szereplők listája igencsak változó. Rengeteg karaktert elveszít az olvasó menet közben, de dupla annyian csatlakoznak is a forrongó eseményekhez. Rengeteg névvel dolgozik a regény, melyek néhol már nehezen követhetőek, de a lehető legtöbbet kihozta belőle a szerző. Violet és Xaden az én szememben kissé csökkentek, de ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy erős karakterek, akikre érdemes odafigyelni.
Történet: Dinamikus és meglepő. A szerző most sem hagyja unatkozni a karaktereket, no meg az olvasót sem. Az első oldaltól kezdve az események pörögnek, üres járat vajmi kevés van, bár tény, hogy vannak benne olyan mellékszálak, amik akár elhanyagolhatóak is lehettek volna. A sztorit azonban sokszor háttérbe szorítja a szerelmespár civódása, ami igencsak sajnálatosnak bizonyult a számomra.
Nyelvezet: A fordítás jobban sikerült, mint az előző kötet esetében, de azért hagy még maga után kívánnivalót. Vannak nagyon furcsa szóhasználatok, felesleges szlengek, amik idegenül hangzanak az adott környezetben.
Besorolás: Romantikus fantasy.
Esztétika: Az elképzelés mesteri lett volna, de a kivitelezés ugyanolyan gyenge minőségű, mint a korábbi kötet. Mivel a második rész lényegesen hosszabb így sokkal nehezebb forgatni is. Nem jó a súlypont, a lapok minősége borzasztóan gyenge. Ha az ember ránéz, már attól képes megsérülni. Az élfestés nálam rendben volt, de több embertől hallottam, hogy az sem megfelelő, könnyen kopik. Ennyi pénzért sokkal többet várnék el.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"És hogy mi a helyzet a reménnyel? Nos, a reményt nehezebb megölni, mint egy sárkányt."
""– Kapard ki a szemét – javasolja Andarna. – Komolyan beszélek. A szem a leglágyabb szövet a testben. Csak nyomd bele a hüvelykujjad, és…
– Andarna! – csattan fel Tairn. – Térj észhez. A térdkalács sokkal jobb célpont.
– Befognátok?"
"– Bárkit elfogyasztok, aki a kisujját is mozdítja az irányodban. A türelmem véget ért."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése