Vincenzo Visconti a gazdag toszkánai borbirtokosok fényűző életét éli: díjnyertes borok, gyönyörű barátnők, hajnalig tartó tivornyák. Egy nap azonban minden megváltozik. Balesetet szenved, és tolószékbe kényszerül. Szabadságának elvesztését képtelen feldolgozni, kiállhatatlanná válik, és mély depresszióba zuhan.
A nigériai származású Amira élete is fenekestül felfordul, amikor kislányként embercsempészek fogságába kerül. Később híres modellé válik, és bár látszólag boldog életet él, a sikerért drága árat kell fizetnie. Az alvilág elől menekülve egy mesébe illő borvidék lugasai alatt talál menedékre. Az idilli, napsütéses környezetre csupán egyvalaki vet árnyékot: Vincenzo Visconti, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy eltávolítsa a szókimondó lányt a birtokról.
Anne L. Green regénye két megtört ember fejlődéstörténete, amelyben egymás ellen vívnak küzdelmet, de valójában önmagukkal harcolnak. Rávilágít arra, nincs édesebb diadal, mint a legnehezebb időkben győzelmet aratni gyengeségeink felett.
Szerintem sokakkal egyetemben kijelenthetem, hogy Toszkána iránt való vonzódásomat Anne L. Green regényei alapozták meg. Noha a korábban megjelent könyvek közül keveset olvastam el még, de a Toszkána vére könyv elolvasása után szívem szerint megtömtem volna egy kis kézipoggyászt és az első oda tartó járatra felpattantam volna. (A következményekkel meg majd később foglalkoztam volna...) Szóval megértem, hogy a szerző fejében miért kergetik egymást a borbirtokokon zajló gondolatok, s miért választotta több története helyszínéül is ezt a csodás tájegységet. Az olasz család legújabb tagja A toszkán borbáró című kötet, amely még friss és ropogós. Nem is tudtam neki sokáig ellenállni.
A toszkán borbáró különlegessége, hogy a korábbi szerzői sorozatok ismerete nélkül is olvasható. Ez volt az én szerencsém, mert képtelen lettem volna vele addig várni, míg a többi könyvet felhajtom és elolvasom. Utólag viszont nagyon megbántam ezt a döntésemet. Tényleg igaz, hogy a történet kerek egész és önmagában is megállja a helyét, ám az időrendiség miatt rengeteg eseményről lerántja a leplet, amely a megelőző kötetek fordulatait szolgáltatta. Ez több okból is rossz, hiszen elspoilereztem magamnak jó pár regényt, ami nem túl jó érzés, de vitatathatatlan, hogy szükséges, ugyanis ebben a kötetben nincs helye a korábbi események nagyvonalú kifejtésének, így viszont úgy éreztem, mintha néhol egy kivonatot olvastam volna csak. A kispadról szemléltem csak az eseményeket, miközben tűkön ülve szerettem volna a részesévé válni. Na jó a helyzet azért nem ennyire drasztikus, mert a könyv a jelenkor cselekményét jeleníti meg, ahol unatkozni nincs idő, az események folyton váltják egymást, tehát nem az a pár múltbéli tragédia kifejtetlensége fogja elrontani a hozzáállásomat. Nem és kész. Ezek amúgy is mindössze azt segítik elő, hogy az olvasó jobban megértse a karakter lelkében dúló viharokat, de a valós sztorihoz gyufaszálnyit tesznek csak hozzá. Szóval a saját mohóságom csapdájába estem: ha szépen, sorba haladtam volna, akkor a teljes képet megismerhettem volna, minden ízével egyetemben, ám így csak a desszertből csipegethettem. Dehát gyerekként is mindig erre vágytunk nem? Hogy a főétkezést kihagyva, kapásból a finomságra ugorjunk!
A toszkán borbáró Vincenzo és Amira egymásra találásának történetét mutatja be. Bár mindkettőjük sorsa tragikus és sok csapást kellett kiállniuk, az erre adott reakciójuk szöges ellentétben áll egymással. Míg a férfi karakter feje felett a depresszió fekete fellege lebeg, addig a nőt az elszenvedett sérelmek csak erősebbé tették. A nagy hatalommal és birtokkal rendelkező “báró úr” egy baleset során súlyos sérülést szenvedett el és kerekesszékbe kényszerült, ahonnan csak kitartó és nehéz munkával tudna felállni, ám képtelen a fókuszt a gyógyulásra helyezni, mindaddig, amíg a múlt árnyai borítják be minden lélegzetvétele alatt. Vincenzo a saját teste és lelke rabságában leledzik. Bezárkózik önmagába és kifelé akaratlanul is tüskéket növesztett, hogy így védekezzen a további csapások ellen. Valójában feladta a küzdelmet, a monotonitás és a megkeseredettség tölti ki a mindennapjait. Ekkor bukkan fel az életébe Amira, aki képtelen elfogadni ezt a viselkedési formát és ciklonszerű megjelenésének hatására a villában felbolydul az élet. Gyökeres változtatásokat eszközöl, amelyek mellett már nem lehet csak úgy elmenni, így hatva a férfira is, hogy végre újra érezzen és cselekedjen. A kapcsolatuk eleinte szélsőséges, ám a közösen eltöltött idő alatt az ellentétek kibontásra kerülnek és mindketten ráébrednek, hogy a másik fél tartogathat számukra még olyan meglepetéseket, amiket érdemes lenne feltérképezni. A beismerés azonban egyik oldal számára sem egyszerű, hiszen rengeteg következményt vonhat maga után. A kérdés tehát abban áll, kockára merik-e tenni a szívüket és sorsukat egy, egyenlőre bizonytalannak tűnő jobb jövő reményében?
Amira karakterének megformálása túlmutat az átlagos női életsorsokon. Egészen kicsi kora óta tragédiák sora uralja az életét és csak az alapvető túlélési ösztönnek köszönheti azt, hogy eljutott a mostani pontig. Ezerszer feladhatta volna már, hogy ő nem bírja azt a csapást, amit a sors mért rá, pusztán amiatt, mert nigériai származású, s így a lehetőségei mindig is korlátozottak voltak, de nem adta meg magát az érzésnek és mindennek ellenére is kitartott. A női karakter életútja fokozatosan bontakozik ki az olvasó előtt. A szerző apró információmorzsákat hint csak el eleinte, majd különböző szituációkon keresztül végül több részletben fedi fel a teljes történetet; így az olvasót folyamatos, fokozott együttérzésre sarkalja. Ennek a történetnek valójában ő a mozgatórugója és a központi eleme, Vincenzo eltörpül mellette. A megfordított erőviszonynak köszönhetően meglepő volt számomra a kettős között uralkodó dinamika. Nem éreztem teljesen át az érzéseiket, hogy miként szövődhetett közöttük valódi szerelem. Az ő kapcsolatukat a szükségszerűség hívta leginkább életre, semmint a kapcsolódási pontok, ám azt el kell ismernem, hogy a két fél sérülései vigaszra találnak a másik oldalban, így nem válik hiteltelenné a romantikus szál.
Ahogy azt a szerző korábbi regényei esetén is megszokhattuk már, most sincs nagyon idő unatkozni a könyv felett. A fordulatok egymást váltják, a cselekmény egyre több réteggel van ellátva, amelyek végül egy grandiózus végkifejletben alkotják meg a nagy egészet. Többször is meglepett a szerző olyan eseményekkel, amire egyáltalán nem számítottam. Nagyon tetszett, ahogy felépítette a múlttal átszőtt jelent, ahogy a lapokon kiteljesednek a generációs következmények. Mindig volt valami apróság, ami megmozgatott, ami érdekelt, s ami miatt alig tudtam letenni a könyvet. Néhol talán túlságosan gyors is volt az ütem, példának okáért a házban történő incidensekről és annak a felderítéséről többet olvastam volna. Ez a közjáték izgalmas volt, de túlságosan gyorsan feloldásra is került - ámbár ennek köszönhetően egy újabb korábbi életút rejtélye is megoldódott. A végjátékot szintén túlságosan gyorsnak éreztem, de a könyv utolsó fejezetei megfelelően kárpótoltak. Tudtam, hogy kell még itt valaminek lennie, nem lehet, hogy ennyire egyértelműen lezárásra kerülhet a múlt egy nagyobb szelete.
A regényben több olyan rész is volt, amely a szívemig hatolt. Ha valamiben Anne L. Green erős, akkor az a családi kötelékek ábrázolása. Amira alig élvezhette a szerető karok ölelését, az élet túlságosan gyorsan elszakította azoktól, akik a világot jelentették a számára. Csupán csak egy kislány volt, akinek még önfeledten kellett volna játszania, semmint egy küszöbön álló háború következményeit magára venni és annak terhét egy egész életen át viselni. Mélységesen meghatott a személyes tragédiája, s minden egyes jelenkori eseménynél, legyen az pozitív vagy negatív. Nem szeretnék semmit elárulni, de voltak olyan jelenetek emiatt, amikor teljesen összefacsarodott a lelkem.
Anne L. Green lelke a Toszkán borászatok lugasaiban talált otthonra. Imádom azt a fajta elhivatottságot, amivel újabb és újabb történeteket vet papírra ebben az álomszerű világban, így egy kicsit én is megízlelhetem az olasz élet ízét annak ellenére, hogy még sosem jártam arrafelé. Bár a Toszkán-sztorikat leginkább a nyári napsütés melengeti át, bármely időszakban tökéletes feltöltődést jelenthet, hiszen egy csipetnyi napfény mindig megédesíti a hétköznapokat. Az akciódús és érzelmes jelenetek pedig gondoskodnak arról, hogy megfelelően kikapcsolódjak. A Toszkán borbáró is erre az életérzésre erősít rá. S bár tényleg különálló regényként is olvasható, a teljes élmény érdekében mindenkinek javaslom, hogy olvassa el a korábbi regényeket is, mert úgy fog csak igazán nagyot szólni!
Szereplők: A karakterek kellőképp kidolgozottak Vincenzo Viscotti már a korábbi Toszkán történetekből ismert, a múltja ott részletesen kifejtésre került. Amira új karakter, a szerző ekként is kezelve megfelelő részletességgel mutatja be, milyen élete volt a jelenkorig.
Történet: A történet két megtört lélek egymásra találásáról szól. Az alapvető sarkalatos különbségek ellenére azért fellelhetőek a hasonlóság szálai, amelyeken elindulva képesek összhangba kerülni és egymás jobb oldalát alkotni. Az élet mindkettőjüket megtépázta, a sok elszenvedett trauma pedig más-más hatást gyakorolt rájuk. Ahhoz, hogy működjön a jelen, muszáj megszabadulniuk azoktól a szellemektől, amik a körülmények miatt ragadtak rájuk. A cselekmény pörgős és akciódús, sok meglepetést tartogatva magában az utolsó oldalig.
Nyelvezet: Könnyed és egyszerű, gyorsan olvasható.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, romantikus.
Esztétika: A borító kellemes hangulatú. A szokásos ábrázolásmódhoz híven, a borítón most is megjelenik a történet fő karaktere. Én azért sajnálom, hogy Amira nem került rá, mert mint említettem, véleményem szerint ő viszi el a sztorit a hátán, így ott lenne a helye.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„Mindenkinek a családjában vannak csontvázak a szekrényben, vagy sötét foltok, amelyekről nem beszél. Ám ez nem befolyásolhat, hogyha nem akarsz lemaradni a jó dolgokról.”
"Azt gondolom, hogyha a ember szívből hoz döntéseket, később akkor sem bánja meg, ha nem jól sülnek el a dolgok."
"– És ha pont a félelmeid akadályozzák meg, hogy végre boldog lehess? Ha nem vágsz bele a kalandokba, és nem mondasz igent, akkor az marad, ami most van, a nagy semmi. Csak arra a kérdésre kell megtalálnod a választ, hogy elégedett vagy-e a jelenlegi életeddel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése