A szerelem néha akkor talál rád, amikor a legkevésbé számítasz rá.
A szegénységben és nélkülözésben töltött gyermekkora után Beyah Grim kemény munkával végre kijuthat Kentuckyból: teljes ösztöndíjat kapott a Penn State Egyetemre. De két hónappal azelőtt, hogy jobbra fordulhatna a sora, egy váratlan haláleset után otthon nélkül marad, és kénytelen a nyár végét Texasban tölteni az apjával, akit alig ismer. Beyah csak abban bízik, hogy a nyár hamar eltelik, és sem ideje, sem türelme nincsen Samsonhoz, a szomszédban lakó gazdag, mindig komoly sráchoz. Kettejük között mégis olyan erős a szikra, hogy azt nem hagyhatják figyelmen kívül. Mivel a jövőjük az ország különböző sarkába szólítja őket, úgy döntenek, nem lehet köztük több felületes nyári románcnál. Sajnos azonban egyikük sem tudja, milyen örvény les rájuk, és a végén a szívüket talán a mélységbe ragadja.
Véleményem szerint Colleen Hoover az a szerző, akit még az olvasó akkor is értékel, ha valójában nem összeegyeztethető a stílusa a sajátjával. Rengeteg története jelent már meg nyomtatásban, így a rajongóknak és a szkeptikusoknak bőven van miből válogatni. Jómagam mindig tartózkodó magatartással viseltettem az irányába. Több regényét is olvastam, de három kivételével eddig nem hagytak bennem mély nyomot. Colleen Hoover stílusa túllendül az én elfogadási szintenem, sokszor érzem úgy, hogy a bizonyos események már átlépik a határt és ezáltal a története magja hiteltelenné válik a számomra. Ennek ellenére azonban mértékkel, de mindig is próbálkozni fogok a regényeivel, mert ami a lelkembe talál, azt nagyon tudom szeretni. Az biztos, hogy Colleen Hoover mindenkiből erőteljes érzéseket vált ki, csak kiből pozitívot, kiből negatívat, másokból pedig hozzám hasonlóan, vegyeseket, de kivétel nélkül mind nagy volumenű.
A legutoljára magyar nyelven is megjelent könyve a Heart bones, avagy a Szív csontjai. A történet egy, a felnőttlét küszöbén álló lányról szól, akinek az élete abszolút nem csak játék és mese. Fiatal kora ellenére sok mindenen túl van, a mindennapjait a létfenntartás tette ki mindaddig, amíg az anyjára a kanapén elterülve, túladagolás miatt rögzült üveges szemmel talál rá. A nő halála egyszerre okoz neki felszabadultságérzetet és problémát, hiszen a gondosan megtervezett túlélési tervét meg kell most módosítania és ahhoz az emberhez kell fordulnia, akihez a legkevésbé szeretne: az apjához, aki rég kivonta már magát a családi kötelékből. Több éve nem találkoztak, de mikor felhívja, hogy a következő tanévkezdésig hozzá költözne, a férfi feltételek nélkül nyúl a lánya után. Beyah Grim nehezen alkalmazkodik a megváltozott környezethez és ez rémülettel tölti el, de igyekszik elnyomni magában a félelmet. A dolgok lassan, de új irányt vesznek a lány életében, mikor megismerkedik a szomszédban lakó Samson-nel, akivel akaratlanul is folyamatos konfrontációba kerül. A sorozatos félreértések azonban valami újnak adnak helyet a lány lelkében, s a maga köré emelt falakat lassanként elkezdi lebontani. A kérdés csak az, hogy megéri csupán egy nyári kaland kedvéért a felvert vértezetet meggyengíteni, avagy a végén olyan végzetes sebet fog kapni, amely még jobban megmételyezi majd a lelkét, mint a korábbi életmódja tette.
A főszereplővel, Beyah-val a kapcsolatom igencsak döcögősen indult. Nem tudtam az irányába a megértést és együttérzést tanúsítani, még annak ellenére sem, hogy logikusnak találtam az alapvető viselkedését. Mivel sosem rendelkezett megbízható családi háttérrel és csak saját magán múlt már kiskorától kezdve a sorsa, muszáj volt valamilyen túlélési mechanizmushoz nyúlnia, márpedig a körülmények hatására ő ezt a szkeptikus, szúrós álarcot tudta csak magára ölteni. Mindennemű erőfeszítést csak és kizárólag aziránt érzett, hogy saját magát életbe tudja tartani. Emiatt ösztönszerűvé vált a teljes lénye, peremre szorítva annak a lehetőségét is, hogy bármire igényt formáljon. Önmagát elnyomva, megkeseredve, mint az űzött vad próbált egyik napról a másikra létezni. Ez a karakterfelépítés rettentő erős a szerzőtől és meghatározó is, amelynek nem is az a célja, hogy az olvasó rokonszenvét váltsa ki. Mondhatni még a könyvforgatót is igyekszik ellökni magától a lehetséges sérülések megelőzése érdekében. Egy idő után azonban az érzékelhetővé válik az álarc jelenléte, és a külső szemlélőben is felmerül az együttérzés. Ahogy kezdett kinyílni Beyah világa, úgy kezdtem én is egyre inkább megérteni a benne zajló folyamatokat és tudtam értékelni a könyvet. Félreértés ne essék, nem amiatt kezdtem magamhoz közelebb érezni, mert jobb körülményeket biztosított végre számára az élet, hanem mert a megnyílása biztosította a számomra is, hogy befogadó legyek vele szemben. Amíg maga Beyah nem akarta, hogy bárminenű kapcsolat kialakuljon közöttünk, addig én tudtam ez irányban előrelépést tenni, hiszen még egy kitalált karakterre sem erőltethetem rá magam.
A változást követően már nyitottabban álltam a történethez, ám hiába éreztem a kezdeti rokonszenv szelét a bőrömön, sőt, szinte már elkezdtem megszeretni a könyvet is, az írónő elkezdte újfent behozni azon elemeket, amelyek mindig kilöknek az adott történet karjaiból. A romantikus irányvonal eleinte kellemesnek bizonyult, ám a titkolózás mértékében elvetette a szerző a sulykot. Véleményem szerint újfent túltolta és a folyamatos felemlegetés, hogy a “majd később bevallok mindent, de egyelőre még nem, mert nem akarom, hogy idő előtt tönkre menjen a kapcsolatunk” nemhogy hangulatfokozó lett volna, hanem egyenesen taccsra vágta a teljes sztorit. Samson nem tudott megmozgatni, az őt körülvevő árnyak sem tudtak érzéseket kicsikarni belőlem a bosszankodáson kívül, így mikor kiderült a nagy csavar, már nem tudtam rá mérhetően reagálni. Beyah viselkedése a továbbiakban pedig igencsak felbosszantott. A folyamatos kettős mérce, amivel minden kapcsolatához hozzáállt, legyen az családi vagy párkapcsolati szintű, mérhetetlenül idegesítő volt. Még a lezárásban is úgy ítélkezik, hogy nem látja meg az orra előtt kirajzolódó azonosságot.
Szóval a történet számomra igencsak hullámzó volt. Mint ahogy minden Colleen Hoover könyv esetén, most is voltak olyan pillanatok és gesztusok, amelyek miatt szárnyra kelt a lelkemben a remény és boldogan faltam a sorokat, ám mindig szembesülnöm kellett egy-egy áthatolhatatlan fallal, ami újra alapszint alá tolta a lelkesedésemet és teljesen elidegenített a történettől. Nem érzem úgy, hogy a könyvben szereplő dolgok hozzátettek volna bármit is a személyes fejlődésemhez vagy előrelendítették volna az érzelmi intelligenciámat, esetleg megfelelő szórakozást nyújtott volna az olvasás. Sokkal inkább úgy érzem, hogy indokolatlanul elvette tőlem az időt, amit akár egy minőségibb regényre fordíthattam volna. Ez fáj a leginkább, hogy végső soron nem tudtam belőle kivenni néhány szórakoztató jelenetnél többet, ami bármit jelenthetne a számomra.
Minden Colleen Hoover könyv végén elgondolkodom, hogy talán fel kellene bontanom a szerző és köztem álló kapcsolatot, vissza se nézve menni tovább előre. Lezárni az egészet végérvényesen. Aztán mindig van egy pont, amikor újabb esélyt adok neki, újfent reménykedem. Sosem gondoltam volna, hogy maga az olvasás is lehet toxikus tevékenység, de rá kellett döbbennem, hogy nemcsak romantikus kapcsolatban állhat fent ez a viszony, hanem író és olvasó között is. Szóval lehet erős leszek és meghúzom a határt végre azzal, hogy kijelentem, ez volt az utolsó könyv, amit olvastam tőle. De lehet újra megmásítom majd magam és újfent adok neki egy sanszot és reménykedni fogok. Azt hiszem, ez az a pont, amikor megértem, milyen nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból, még annak ellenére is, ha az érzések nem túl erősek, mint az én esetemben sem. Legalább ezt magammal vihetem a Heart bones kapcsán. Ez is valami.
Szereplők: A regényben előforduló karakterek egyike sem reális, sokkal inkább a szélsőséges a megfelelő jelző rájuk. Mindegyikük túlzó jellemmel van ellátva, amely által a könyv sem tud a realitás talaján megmaradni.
Történet: A szív csontjai alapvetően erős témákat boncolgat. A nincstelenség és reménytelenség, valamint az ebből fakadó túlélési stratégiát képező megkeseredettség egy nehezen megfogható, ám annál inkább szót érdemlő témakör. A szerelmi szál is tartogathatott volna magában potenciált, de a végkimenetel felhangja elvette végül a történet súlyát azáltal, hogy túlságosan romantizálta a helyzetet. Az önelfogadás témakörét viszont nagyon rossz módon hozta be a könyvébe. Felesleges is volt és a megvalósítás sem állja meg a helyét.
Nyelvezet: Könnyű egyszerű. Colleen Hoover egyedi hanggal rendelkezik, amit össze se lehet keverni mással. Szereti az apró részleteket kiemelni, amelyek fölött a mindennapokban elsiklana az ember tekintete, pedig igazi csodát rejt magában. Ezt nagyon szeretem benne.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, romantikus.
Esztétika: A borító gyönyörű és figyelemfelkeltő, az élfestéssel párosulva pedig csodaszép vizuális élményt biztosít. Ezért is jutott el végül hozzám ez a regény.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Néha úgy hiszem, hogy a személyiséget jobban formálják a fájdalmak,
mint a kedvesség.
A kedvesség nem hatol úgy a bőröd alá, mint a fájdalom. A fájdalom sötét foltot hagy a lelkeden, amit képtelenség lesikálni. Örökre ott marad, és úgy érzem, az embereknek elég rám néznie, és látják az összes kárt, amit bennem okoztak.""– Mi tudja betölteni az ürességet egy lélekben?
Samson pár másodpercig az arcomat tanulmányozza, és aztán válaszol:
– Darabok egy másik ember lelkéből.""Az életünk olyan felfoghatatlanul különböző, mégis itt vagyunk, ugyanazon a parton ülünk, egy tűz mellett. És próbálunk olyan beszélgetést folytatni, ami nem azt bizonyítja, hány világ választ el bennünket egymástól. Annyi világ van köztünk, hogy még csak nem is ugyanabban az univerzumban vagyunk."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése