A legenda szerint a Flores család megsértette a régi isteneket, ezért megátkozták őket, és azóta a család nőtagjai egy csipetnyi varázserővel rendelkeznek.
Sage Flores attól a pillanattól fogva menekül a családja és az „adottsága” elől, hogy a kisebbik húga, Sky meghalt. Ám nyolc évvel később kénytelen visszatérni a szülővárosába. Úgy megy vissza dolgozni a korábbi munkahelyére, mintha belebújna egy régi, kényelmes pulóverbe, és arra használja a képességét a Cranberryi Rózsa Vállalatnál, hogy beszélgessen a növényekkel, és felfedezze a környéken élő különleges példányokat.
A növényvadászat meglehetősen egyszerű munka, de Sage kap egy társat Tennessee Reyes személyében, ami meglehetősen bonyolulttá teszi a helyzetet: ugyanis gimnazista korukban a férfi összetörte Sage szívét, aki a mai napig nem heverte ki a csalódást. A közös munka a felszínre hozza a különleges és kellemes emlékeket, és Sage fokozatosan újra beleszeret az érett és vonzó férfiba.
Sage-nek nincs ideje a romantikára, mert ritka növényeket kell felkutatnia, a halott húga kísértete állandóan meglepi egy bögre kávéval, az idősebbik húga pedig villámokat varázsol az égboltra, amikor dühös. De amikor együtt van Tenn-nel, olyan érzés fogja el, mintha egy réten állna egy nyári zivatar előtt: állandóan szikrázik körülöttük a levegő, így aztán elkerülhetetlen a végkifejlet.
A történetről:
Az idei évben fedeztem fel magamnak az Anassa Könyveket és hát nem nagyon tudok betelni a kiadványaikkal. Tetszik az a jól megfogható stílus és irányvonal, amit a köteteikkel képviselnek. Ha new adult besorolású regényre vágyom, amelybe vegyül némi természetfeletti erő is, akkor biztos, hogy a kiadó könyvei között keresem a következő olvasmányom. Könnyen olvasható, szerethető történeteket hoznak el a magyar olvasók részére, amelyek lendületesek és nem utolsó sorban nemcsak az elmének, hanem a szemnek is élményt nyújtanak. Raquel Vasquez Gilliland A növénybűvölő című története is jól illeszkedik a kiadó profiljába. Különlegessége, hogy ez az első élfestett kiadványuk, és hát el kell ismerni, hogy mérhetetlenül imádnivalóra sikerült. Már csak abban reménykedtem, hogy a beltartalom is hasonlóképp el fog varázsolni.
Ahogy megérkezett hozzám a kötet, mondhatni azonnal elkezdtem olvasni. Pontosabban egy napon belül, de az tény, hogy még addig sem jutott el, hogy a várólistás stóc tetejére rárakjam. A végére ugyanilyen szélsebesen értem. Konkrétan az utolsó ötven oldalnál ocsúdtam fel, hogy hinnye’, mindjárt elfogynak a lapok, aztán csak pislogtam, mert nem értettem, hogy történhetett ez. A növénybűvölő eszméletlenül olvastatja magát és a rövid fejezeteknek, valamint az online csevegéses részleteknek köszönhetően gyorsan is lehet vele haladni. Olyan tipikus egydélutános olvasmány, ami nálam jó pont. Szeretem, mikor bele tudok mélyedni egy történetbe olyannyira, hogy nem csak az nem tűnik fel, mennyi idő telt el, hanem az sem, hogy mindjárt a végére érek. S ha emellett még időm marad a napi teendők elvégzésére is, a boldogságom végképp határtalan marad.
Ez a regény – ahogy a címe és a borító is mutatja -, nagyon növényközpontú. Ezt én mérhetetlenül imádtam benne. A szerző nem csak látszólagosan húzta rá ezt a sémát a történetére, hanem aktívan ebbe helyezte el a cselekményt. A lapokat mindvégig átölelik a zöld indák és a virágillat minden lapozáskor árad az olvasó irányába. Amikor a főszereplő, Sage, a kezét a földbe merítette, szinte én is éreztem a körmöm alá betüremkedő fekete talajt. Ez egy olyan embernek, mint én, aki még egy kaktuszt sem tud életben tartani (az egyik kiszáradt, a másik túl sok vizet kapott, pedig mindig ugyanúgy volt locsolva mind a kettő és ugyanaz a fajta volt…), igencsak különleges érzés. Sőt, varázslatos! Mondjuk, ha nekem is lenne egy olyan képességem, ami által rá tudnék hangolódni a növényvilágra, lehet könnyebb lenne; vagy a teljes pusztuláshoz vezetne… Maradjunk annyiban, hogy Sage alkalmasabb volt erre a szerepre, mint én.
Bár a növények mindvégig behálózzák a történetet, azért a cselekmény is igencsak hangsúlyos. Sage kénytelen-kelletlen éppen hazatér régi otthonába, ahol a nagynénje és a nagyobbik húga él. A viszonyuk az elmúlt nyolc évben gyökeresen megváltozott, s a mai napig nem rendeződött, de a lánynak nincs más választása, mint visszatérni az alapokhoz, hogy ugródeszkaként használva a jövőben új életet kezdhessen. A családot egy borzalmas tragédia szaggatta szét, amely mindenkiben hatalmas károkat okozott: a legkisebb testvér, Sky egy baleset során az életét vesztette. A gyász feldolgozási folyamatát még inkább nehezíti, hogy amikor Sage szeméből könnyek hullanak, a szeretett kislány alakja egyre erőteljesebb formát ölt mellette, így az elmúlt években minden érzelmet magába fojtott, csak ez ne történhessen meg. Ettől függetlenül tisztában van a jelenlétével, mivel apróbb ajándékokat és gesztusokat intéz az irányába. A dolgok akkor kezdenek el bonyolódni, mikor a jelenkori események fölött Sage elveszti a kontrollt és az összetört lelke már nem tudja magát a továbbiakban egybe tartani: egy kiadós sírás azonban csak további kérdéseket tud felvetni jelen helyzetben, ugyanis Sky szelleme nem úgy viselkedik, ahogy kellene. De vajon miért?
Sage főszereplése által a regény központi témája is több szálra oszlik. A múlt árnyai a jelen fölött sötét felhőkként lebegnek, gyakran egy-egy villámlás kíséretében lecsapva. Az élete sosem volt könnyű, rengeteg olyan dologgal kellett világ életében megküzdenie, amit feldolgozás helyett csak eltemetett magában. Ezek nagyját az adott életkorban fel se tudta fogni, így a személyiségébe beépültek, ami hosszútávon nagy károkat okozott. A felismerés pillanata azonban még messze van, az öngyógyítás még várat magára. A helyzetét nem könnyíti meg az otthoni puskaporos légkör sem, de ha még mindez nem lenne elég, akkor meg kell küzdenie azzal a ténnyel is, hogy a gyerekkori szerelme is visszatért a városba és az élet fintorának köszönhetően együtt kell dolgozniuk. Talán ez a szál lehetne az, ami kihúzza a mélységből, ám mind jól tudjuk, hogy a megoldás sosem hullik csak úgy senki ölébe. Sage-nek is nagy utat kell bejárnia ahhoz, hogy újra össze tudja rakni önmagát.
Bár a regényben több nehéz téma is megelevenedik és az általános hangulata igencsak feszült, mégis a szerző képes volt egy jó kedéllyel ellátott történetet fenntartani, amit könnyű szívvel lehet olvasni. Nem bagatellizálta el az általa behozott dolgokat, de megfelelően tudta kompenzálni más metódusokkal, amiknek köszönhetően a felhők között mindig átsütött egy kicsit a Nap. A romantikus irányvonal például egy az egyben ezt szolgálta. Hiába van abba is bizonyos mennyiségű lelki fájdalom, a problémakörben rejtőzött némi kicsinyesség, ami elterelte az olvasó figyelmét. Tennessee Reyes jelenléte sokat emelt a lapokon, de valójában ő egy teljesen átlagos férfi, aki mindössze Sage gyerekkori rajongása által lehet ebben az esetben több. Rendes fickó, a könyvben vele tudtam leginkább barátságot kötni.
A cselekmény irányvonala jó volt, az is szimpatikus volt a számomra, hogy a szerző végig kitartott amellett, hogy Sage életének fő aspektusai, mint a halott húg és a szerelmi élet, végig külön legyen választva, egymásra nem gyakoroltak olyan jellegű hatást, ami nagy befolyással bírt volna. A tetőpontig a sztori megfelelően felépített, tetszett az ott bemutatott csavar is, sőt, még a lezárás is megfelelő lett. Azonban pár apróság mégiscsak zavart. Legfőképp az, hogy a szereplők képtelenek az önvizsgálatra, mindig mást hibáztatnak – ebben viszont nagyon tehetségesek -, és emiatt került annyi vita és konfrontáció a lapokra, pedig ennek a fele is bőven elég lett volna. Mentalitásban olyan volt, mintha fiatal középiskolások egy csapata jelent volna meg a színen, nem fiatal felnőttek. Az én ízlésemhez mérten túl volt kicsit lihegve a haragtartás témaköre. A másik problémám pedig a tetőpont utáni eseményekkel volt, bár ez nagyon halovány. Mindössze annyi volt a problémám, hogy számomra kicsit gyors és hirtelen volt a visszarendeződés a hétköznapi életbe. Hiába voltak erre a folyamatra utaló mondatok és események elbújtatva a sorok között, mégis úgy éreztem, hogy kevesebb figyelmet kapott, mint amit megérdemelt volna. De lehet, hogy ezt csak az mondatja velem, hogy még szerettem volna tovább olvasni. Túl korán ért véget a könyv.
A növénybűvölő egy kellemes átmeneti időszakra szánt olvasmány, amelyben a természet határozottan utat tör magának. Imádtam, ahogy uralkodik a teljes történeten a nővényvilág, s még a szerelmi szálat is teljesen körülfonta. A könyv mondandója fontos, de a stílusnak, valamint a fantasztikus elemeknek köszönhetően nem válik komorrá. Kényelmes érzéssel telve lehet ezt a regényt forgatni. Ha egy csipetnyivel több empátia szorult volna a karakterekbe, akkor azt hiszem, kedvenc is lehetett volna, de végtére, így is jó élményt nyújtott.
Szereplők: A karakterekkel volt egyedül ebben a könyvben számottevő problémám. Igazából senkihez sem tudtam kellőképp kötődni, számomra túlságosan felszínesek maradtak. A fájdalomból táplálkozó düh minden egyebet kiszorított a lelkükből, így a felszínre toluló változás sem volt számomra hatásos.
Történet: A könyv egy lányról szól, akinek az élet nehéz lapokat osztott. Nyolc évvel ezelőtt elveszítette a kisebbik húgát, s a mai napig nem tudta megfelelően feldolgozni a lelkében keletkezett gyászt. Az élete olyan, mint egy forgószél és a helyzetet még inkább megbonyolítja a gyerekkori szerelmének felbukkanása. Eleinte igyekszik ellenállni neki, ám hamarosan rá kell döbbennie, hogy a gyógyulás első lépése az, hogy minden korábbi sérelmét lerakja és tiszta lappal indul. Ám ezt könnyebb mondani, mint megvalósítani.
Nyelvezet: Egyszerű és közérthető. A beszélő nevek még inkább különlegesebbé teszik a sztorit, de szerintem ez is hozzátesz a varázslathoz.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, romantikus fantasy.
Esztétika: Az idei év egyik legcsodálatosabb Anassa Könyvek kiadványa. Imádom a színeket, a harmóniát és az élfestést egyaránt.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„Azok, akik bántanak bennünket, könnyedén megfeledkeznek a dologról, mi pedig egy életen át küzdhetünk a traumával."
„A szeretet, amit irántad érzek, nagyobb, mint az egész világegyetem. Nagyobb, mint az örökkévalóság.”
"Elegem van abból, hogy tlem mindenki azt várja, hogy állandóan meghajoljak, mint egy növény a viharban, hogy könnyedén keresztültaposhassanak rajtam. A növények sem tudnak a végtelenségig meghajolni, mert előbb-utóbb eltörnek, és ez az emberekre is igaz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése