Egy csésze kiváló, habkönnyű fantasy
Miután belefáradt az évtizedes hadakozásba, Viv, az ork barbár egy utolsó nagy balhé után maga mögött hagyja a harcosok életét, és szögre akasztja hű fegyvereit. Egy elfeledett legenda, egy mesés varázstárgy és vérmes reményei Fövenypart városába szólítják, terve pedig nem kevesebb, mint megnyitni ott a környék első kávézóját.
Ám egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz megvalósítani álmát, hogy a kardját kávéfőzőre cserélje, ugyanis nem csupán egy néhai barátból lett ellenség, hanem a város bűnöző alvilága is egyaránt kész keresztbe tenni az egykori harcosnőnek. Ahhoz, hogy végre valami maradandót építhessen nyugalomból és fincsi tejhabból, Vivnek új társakra, új megoldásokra, de legfőképpen új gondolkodásmódra lesz szüksége…
Travis Baldree a videójátékok világából érkezett, olyan játékok fűződnek a nevéhez, mint a Torchlight. Első regénye, a Legendás latték klasszikus sikertörténet: először magánkiadásban jelent meg, és olyan népszerű lett, hogy azonnal lecsapott rá egy nagy kiadó. A magyar kiadás tartalmazza a bónusz eredettörténetet is.
Azért jó dolog az OlvasóKvartett tagja lenni, mert így olyan könyveket is elolvasok, amelyek már rég elvesztek a végeérhetetlen TBR listámon. Pedig érdekelt, foglalkoztatott, de túl sok a megjelenés és túl kevés az idő, így egyszerűen nem került rá sor. Szeptemberben Vilu választotta ki a havi közös könyvet és egy olyan címet dobott be végül, aminek személy szerint én rendkívül örültem. Nem más volt ez, mint Travis Baldree Legendás Latték című könyve. Így, az ősz kezdeti időszakára tökéletes hangulatkönyvnek is tűnt, ami pont azt tudja nyújtani, amire az embernek szüksége van: a hónap eleji fejetlenségben egy cseppnyi megnyugvás.
A könyv főszereplője Viv, az ork barbár, aki úgy belefáradt már a parttalan csatározásba és úgy dönt, hogy az összekuporgatott kis vagyonát egy új projektbe fekteti: egy saját kávézót kíván létrehozni és üzemeltetni. A dolgát egyszerűsíti vagy épp bonyolítja - attól függ, honnan szemléljük -, hogy Fövenypart városában senki nem ismeri ezt a remek italt. Fogalmuk sincs mi az, miből készül, egyáltalán fogyasztásra alkalmas-e. Ez rossz hír, hiszen az ott lakók bizalmatlanok az újdonsággal szemben, ám nézzük a pozitívumát is a dolgoknak: nincs konkurencia. Viv helyzetét nehezíti a tény is, hogy a város népessége nem fogadja első látásra a szívébe, így mindenért meg kell vívnia a sajátos, bárdmentes kis harcát. Orkunk szerencséje, hogy nem csak a pallosa vág, hanem az esze is, így képes meglátni azokat a kincseket is, amit mások nem tudnak értékelni, valamint a szíve nyitott, ő van leginkább tisztában azzal, hogy milyen érzés különcnek lenni a séma szerintiek között. Lassacskán megtalálja azokat az embereket, akiknek a szolgálata a hasznára válik a vállalkozása felépítése esetén, s a közös munka végül elhozza számára ezen lények tiszteletét és barátságát is. A kávézó azonban nem csak a szokásos kezdeti nehézségekkel küzd, hanem egyéb platformról is érkezik a nem várt támadás: a helyi alvilág sem rest tiszteletét tenni nála, hogy egy jó kis bonyodalmat borítson a nyakába. Vajon Viv képes lesz megvédeni szeretett projektjét vagy fel kell áldoznia az álmát?
A könyvnek nem kicsit van videójátékszerű beütése, de hát ez várható volt, hiszen a szerző maga is az alkotók között volt korábban számontartva. A kontroller által vezért sztorifűzést lapozásra cserélte, elsőnek magánkiadásban, majd a népszerűségének köszönhetően magyar nyelven is megjelenhetett. Őszintén megértem, mit esznek rajta az emberek. Engem már az alapkoncepció is megvett kilóra. Bár én nem vagyok az a nagy játékos – a Fable nálam az örök szerelem, azt többször végigjátszottam, de ennyiben ki is merült a pályafutásom -, de még így is éreztem azt kellemes kis vonzást, ami a könyvből árad. És őszintén? Imádom az elgondolást, hogy egy vértől maszatos orknak a legfőbb vágya az, hogy kávét szürcsöljön a vendégei körében. Szóval úgy véltem, ezt egyértelműen nekem írták. Eleinte úgy is tűnt. A világfelépítés már az elején kényelmes és kellemes és igazából ez a legvégéig így is marad. Olyan volt olvasni ezt a könyvet, mint elmerülni egy rakás párna között. Lágy, nem sietős, de azért nem is lassúzik indokalatlanul. A fordulatokat leginkább az ízek és illatok élvezete hívja elő, ami a gasztroregény imádó lelkemet még inkább simogatta. Szóval alapvetően számomra pont azt hozta, amire számítottam, így a saját kávémat kortyolgatva simán el tudtam képzelni, hogy én is ott ülök a padok egyikén és miközben ezt a regényt olvasom, a háttérben pedig felcsendül Pendry fülbemászó hangja.
Igazából nekem tényleg nagyon bejött ez a csendes történetvezetési stílus, amibe leginkább az kapott központi szerepet, hogyan épül fel egy kávézó, s milyen újdonságokkal rukkol elő, hogy megtartsa a korábbi vásárlóit, valamint újakat csalogasson oda. Hasonló sztorit olvastam már, csak ott pékségről volt szó, de az is olyannyira levett a lábamról, hogy a mai napig az egyik kedvencem. Szerettem a karaktereket, akik feltűntek a lapokon, hogy a különbözőségeik ellenére is milyen jó összhang alakult ki közöttük. Egy valódi baráti társaság, akik karöltve várják a következő akadályt, de közben nem görcsölnek rá, hogy mivel kell legközelebb számolniuk. Pedig azért elég súlyos dolgok lebegtek a fejük fölött. Általában nem tolerálom túlságosan az alvilági jelenlétet. A maffia és a hozzájuk hasonló csapatok, akik uralmuk alatt tartják a teljeskörnyéket, hát könyves szempontból nagyon elcsépelt lett. Minden második könyvben már ők okozzák a bonyodalmat, ami teljesen hidegen hagy. Jelen esetben azonban a szerző tudott egy kis újszerűséget vinni a dolgok mögé, így egyáltalán nem zavart ez a bonyodalmi szál sem. Sőt, a Madrigállal folytatott első személyes konzultáció után végképp átcsapott a dolog az élvezeti kategóriába. Tetszett, hogy a szerző még ezt a részt is képes kellő lazasággal kezelni, ahogy a regénye többi részét is.
Igazából számomra a teljes könyv abszolút rendben lett volna, ha egy lépést nem tesz meg a szerző. Ebbe a történetbe egyáltalán nem illet a romantika. Ezt teljességgel kihagyható lett volna és sokkal erősebbé vált volna a tartalom is. Ezzel viszont egy kihúzó irányvonalat festett fel, ami végül beárnyékolta az összképet. Viv boldogsága nem egyetlen lényben összpontosul, ennél sokkal több van benne, így kár volt ezzel elvenni a történet élét. Mérhetetlenül bánt ez a dolog, mert emiatt laposodott el számomra a történet. És sose hittem volna, hogy ezt mondom, de a plusz előzménynovella sem kellett volna bele. Nem, abszolút nem, mert az olvasót csak idegesíti, hogy azt se tudja hirtelen, miről olvas és hogy ennek egyáltalán mi köze van a korábban olvasottakhoz. Feleslegesen túl is lett húzva. Szóval hiába a lelkesedésem, végül a könyvet keserű szájízzel tettem le; mintha az én lattémből kimaradt volna a méz, amivel inni szoktam.
A Legendás latték tökéletes példa arra, hogy egy kényelmi regényt hogyan lehet elrontani azzal, hogyha a szerző nem megfelelő módon akar plusz tartalmat adagolni a regényébe és ezáltal kicsit megnyirbálja a lelkét. Pedig még a lezárás is annyira jó volt, a végső jelenet feltette az i-re a pontot. A romantikus irányvonal viszont abszolút nem passzolt a sztoriba, teljesen kihagyható lett volna. Ha így történt volna, akkor lenne egy minden ízében imádnivaló és élvezhető történet a kezeim között, ami fixen, sokszorosan újraolvasós lenne az általános hangulata miatt, így viszont szimplán megmarad egy visszafogott jó élménynél. A kávémat megkaptam, de nem úgy, ahogy kikértem.
Szereplők: Minden karaktermegformálás szimpatikus volt. A köztük lévő dinamika is tökéletesen megfelelt. Szerettem, hogy a különbözősségeik ellenére milyen jól passzolnak egymáshoz, csapatként erősek tudnak lenni. Viv jellemében nagyon megfogott, hogy mert több lenni, mint ami korábban, hogy a szokással szakítva a saját útjára tért és akkor sem adta fel, amikor az akadályok csak jöttek és jöttek.
Történet: A regény ténylegesen arról szól, miként tud egy ork egy kávézót felépíteni és elindítani egy olyan környéken, ahol a kávé fogalmát sem ismerik. Hihetetlen, mennyi báj és kedvesség szorul ebbe az alapvetően egyértelműnek és emiatt monotonnak mondható folyamatba, de speciel én imádtam olvasni.
Nyelvezet: A nyelvezeten érződik, hogy a szerző korábban a videójátékok világában mozgott. Van, aki gyorsan fel tudja venni a ritmust, más kevésbé, de érdemes vele próbálkozni, mert egy idő után olyan, mint kés a vajban.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: Imádom a borító színeit és a látványtervét, nagyon jól visszaadja a tartalmát a regénynek. Egyedül a fényes borító zavar, mert extrém sérülékeny a karcolódásra. Ebből a szempontból jobb a matt, hiába szebb ez a variáns.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Egyetlen történetnek sem kell úgy végződnie, mint ahogy kezdődött."
"– Biztosan szeretnél egy ágyat meg öltözőasztalt.
– Nincs rá szükségem – mondta Viv. – Hozzászoktam a nehéz körülményekhez.
– Attól, hogy hozzászoktál, még nem kell ragaszkodnod valamihez – jegyezte meg Kal, ám ezzel ejtette is a témát.""A legtöbb ember általában nem veszi észre, mi van az orra előtt, csak amikor már majdnem nekimegy."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése