Nemrégiben még csóró egyetemista voltam. Most meg úgy tűnik, hogy én vagyok a Fényhozó, akinek az a sorsa, hogy a démonvilág királynőjeként uralkodjon.
Egy riválisom is akad: Orion, a Káosz Ura. Bonyolítja a dolgokat, hogy teljesen odavagyunk egymás testéért. Annak ellenére is, hogy ő megesküdött, hogy meg fog ölni engem.
Végső soron mindketten ugyanazt akarjuk: a koronát. Ám a vasakaratok csatájában csak egyikünk maradhat talpon.
C. N. Crawford Tövisek városa című könyve testesíti meg számomra az Anassa Könyvek kiadót. Ez volt az első, ami felkeltette a kiadó kínálatában a figyelmemet. Szerelem volt első látásra, fejjel előre zúgtam bele a borítóba, a fülszövegbe és a kiközölt részletekbe. Az olvasás során sem csalódtam benne, tetszett a történet irányvonala, de volt bennem egy kevés hiányérzet, amikor a végére értem. Igazából ezt meg sem tudtam ragadni, nem tudtam volna elmondani, miért lehet, de tagadhatatlanul ott volt. Szerencsére a kiadó hihetetlen sebességgel hozta el a folytatást, a Parázs urát. Tudtam, hogy számomra ez a kötet lesz a vízválasztó, hogy folytatom-e majd a továbbiakban a sztorit. Hogy folytatom-e? Remegve várom!
Na jó, álljunk meg egy pillanatra! Muszáj, mert most fejeztem be a könyvet és jelenleg csak olyan gondolatok kavarognak a fejemben, ami nyomdafestéket nem tűrhetnek. Csak meresztem a szemem és az állam keresgélem a padlón, bár szerintem akkorát koppant, hogy lyukat ütött a Pokolba, egészen a Haldokló Istenig. A könyv végére érve felrobbant az agyam, a lelkem és mindenem! Ez mégis mi volt? ÉS HOL A FOLYTATÁS?!
Oké, igyekszem kicsit összekaparni magam és érdemben beszélni erről a váratlan kalandról. Szerintem a Tövisek városát a szerző csak beetetésnek szánta. Világépítés pipa, karakterformálás megvan, alapvető szituációs konfliktusok betöltésre kerültek. Ennyi. Abban is volt azért már olyan dolog, ami meglepett, de megmaradt a “jó könyv” olvasmányérzésnél. Szerettem, tetszett, de lépjünk tovább. A parázs ura ezzel szemben egy nukleáris atombomba. Látom magam előtt a szerzőt, ahogy ül a gép előtt, magabiztos félmosollyal az arcán, a teste előtt összekulcsolja a kezét és jól megropogtatja az ujjait, majd égető tűzzel a szemében beleveti magát az írásba. Most, hogy már nem kellett alapozással foglalkoznia, egy teljesen új dimenziót nyitott meg a sztorija számára. Eleinte még csak vigyorogtam rajta, aztán ez észrevétlenül átváltott őrült rajongásba. Minél több titokról hullt le a lepel, annál hevesebben vert a szívem, és annál inkább veszítettem el a külvilággal a kapcsolatot. Az utolsó pont után meg csak ültem a kanapén, teljesen kipirulva, túlfűtve, heves szívdobogással. Hívjatok mentőt! Vagy papot! Vagy mindkettőt! Nem, inkább C. N. Crawford-ot, mert lenne vele mit megbeszélnem!
Ugye a sztori ott maradt félbe, hogy Rowan elmenekül a Tövisek városából, mert megjelent a homlokán a jel, ami arra utal, hogy ő maga is jogot formálhat a trónra. Jelenleg a halandók világába bujdosik, ahol közel sem az elmúlt hetek fényűző gazdagsága jellemzi a körülményeit. De a szíve még most is a helyén van. Egy nagyon kedves és megindító nyitójelenet bontakozik a lapokon, ahol Rowan épp egy régi jó barátjának szeretne segíteni. Apróság, mondhatni semmiség és nincs jelentősége sem, de engem azért kenyérre lehetett volna kenni ettől a kedves gesztustól. A megtapasztalt és megtudott dolgok után Rowan kétségkívül nem akarja harc nélkül feladni, ő is pályázik a koronára, ám a legnagyobb ellenfele pont az, akivel olthatatlan lángra gyullad: Orion. Az első részből már tudjuk, hogy nem csak letagadhatatlan vonzalom van közöttük, hanem bizonyos érdekellentét is abból fakadóan, hogy senki nem tudja biztosra, Mortana és Rowan között milyen kapcsolat lehet. Ez a könyv nagy rejtélye és jó hír: a második kötetben ez tisztázásra kerül! Őszintén rettegtem ettől a fordulattól, mert volt olyan lehetséges útvonal, ami által úgy éreztem volna, a teljes sztori el lett rontva, de nemhogy a félelmeim nem nyertek igazolást, hanem a szerző egy olyan megoldással élt, aminek a közelébe se jártam és marha nagyot szólt! Ó, te jó ég, de még mekkorát! És innentől kezdve egyenes út vezetett a kontrollálatlan rajongásba.
Mivel a sorozat alapszituációja az, hogy egy halandónak el kell játszania, hogy ő egy szukkubusz, így nyilvánvaló, hogy erotikus tartalommal szembesül az olvasó. A második kötetben ez fokozottan igaz. Ha Orion megjelenik a színen, tesztoszteron túltöltéstől csöpögnek a lapok. A legtöbb helyzetben vagy zavarnak vagy semlegesen hagynak az erotikus jelenetek, de ebben a könyvben annyira helye van a sztoriban, hogy alig tudtam kivárni, míg ezek ketten újfent elkezdik a macska-egér játékot, amit játszanak. Mert hát nem eshetnek csak úgy egymásnak, mikor egymás Nemeziseként léteznek. Borzasztó nagy indulat van a két főszereplő között, kemény dolgokat vágnak egymás fejéhez, a szavaknak nem csupán élük van, hanem szúró -és vágófegyvernek minősülnek. A teljes “kapcsolatra” kontrollvesztettség jellemző. Itt aztán röpködnek az indulatok, úgy ahogy máshol nem!
Mindemellett pedig a sztori sem elhanyagolható. Izgalmas, megállás nélkül pörög, abszolút nincs benne üresjárat, viszont humor annál inkább. Imádom a szerző stílusát, ahogy eladja a sztoriját! Az egészet lazán kezeli és megengedhető flegmasággal. Véleményem szerint az ereje abban rejlik, hogy nem fogja vissza a karaktereit. Mind Rowan, mind Orion szabadszájú és vehemens, így a helyzetreakcióik is eszerint működnek. A behozott mellékszereplők közül Putnam asszonyság volt a kedvenc színfoltom. Az a perverz huncutság, ami a lelkében lakozik, jóval megelőzi a korát. Minden megszólalását imádtam.
Bár az első részben felszínre tört már valamilyen szinten a nyers brutalitás, a második kötetben még inkább kiteljesedik – pontosabban aranykorát éli. A lapokon bekövetkezendő vérengzések mentesek mindenféle szépítéstől. Egyszerűen és közérthetően adják az olvasó tudtára a nagy hatékonysági fokkal történő kiiktatások sorát. A könyv utolsó fejezetei iszamósak a kiömlött vérmennyiségtől, erre érdemes előre készíteni magunkat. Ugyanakkor a lapokon megjelenő erőszak olyannyira illeszkedik a sztorihoz, hogy alapvetően nem okozhat gondot azoknak, akik tudják, hogy a könyv milyen besorolással rendelkezik, tehát ez nem adhat okot a meglepődésre.
A lezárás szintén mesteri lett. Közvetlen a végjátszma után csak úgy kergették a gondolatok egymást a fejemben, hogy innen vajon hogyan lehet továbbhaladni, de szerencsére a szerzőnek erre is már van egy kész terve. Amikor minden kilátástalannak tűnt, dobott egy csontot, amivel felgerjeszti az olvasóban is a tüzet - s vele együtt a mérhetetlen kíváncsiságot a folytatást illetően.
Eleinte azt hittem, hogy lesz egy jó, de nem kiemelkedő olvasmányélményem. Egy olyan, amikor azt mondom, hogy érdemes volt a könyvet forgatni, mert jót szórakoztam rajta, abszolút nem bántam meg, de nem éreztem azt, hogy zsigeri módon megragadott volna. Ez az elképzelésem azonban nagyon hamar megdőlt és fejjel előre vetettem bele magam Rowan és Orion világába. Kikészített ez a könyv, sokkolt és minden pillanatát marhára élveztem. Ha most azonnal kezemben lenne a folytatás, már akkor is késő lenne. Nem volt még elég ebből a világból, közel sem. Nem szoktam vérben forgó szemekkel lesni a megjelenéseket, sőt, én az a fajta vagyok, aki azt mondja, örüljünk, hogyha a következő sorozatrész megérkezett és ne elégedetlenkedjünk a megjelenés után pár nappal már, hogy hol a többi, de most nem tudom visszafogni magam. A parázs ura újraolvasós könyv, rongyosra lapozást kíván - főleg, mivel ezzel kell beérnem, míg nem olvashatom tovább a sztorit. Egyelőre lehetetlennek érzem kivárni, szóval inkább el is vonulok és újraolvasom a kedvenc jeleneteimet. Századszor is!
Szereplők: Az új erőre kapott Rowan sokkal szimpatikusabb, mint a halandólány. Találékony, kitartó és egyre jobban kikupálja magát, ahogy halad előre a sztori. Orion ezzel szemben egyre sötétebb álarcot ölt magára, ahogy mindinkább felszínre tör a lelkében lakó sötétség. Imádom, hogy a szerző nem romantizálja el a démonok mibenlétét.
Történet: A sztorit váltott szemszögből ismerheti meg az olvasó, Rowan és Orion gondolataiba egységesen belelát. A történet lineárisan halad előre, nincs időbeni ugrás vagy eltérés, néhány beiktatott visszaemlékezésen kívül. Az oldalak előrehaladtával egyre inkább beindul, minden tekintetben.
Nyelvezet: A regény közérthető módon van megfogalmazva, néhol kissé közönségesen is, de annyira jól illeszkedik a sztorihoz, hogy ez még inkább csak hozzáad az élményhez. Gyakorta helyezkednek el a lapokon káromlások, amelyeket a vehemens helyzetek hívnak elő, így abszolút helytálló a jelenlétük.
Besorolás: Szórakoztató irodalom, fantasy, erotikus.
Esztétika: Már az első rész borítója is megragadta a figyelmem, de A parázs ura messze überelte. Letisztult elegancia árad belőle és imádom az apró részletek kidolgozását is.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"A világ hajlamos felfalni és kiköpni azokat, akiknek nincs hatalma."
"[…] semmi értelme nem lenne olyasmit bánni, amit nem tud kontrollálni az ember. Az olyan lenne, mint a lélegzés miatt siránkozni. Mit segítene?"
"– Nekem elhiheted, kedvesem – folytatta csendesen –, ha megpróbálsz harcolni a valódi természeted ellen, akkor veszíteni fogsz, és tönkre is mész a küzdelemben. Fogadd el önmagad olyannak, amilyen vagy, és akkor nem fog annyira fájni."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése