Emily Wilde nagyszerű tudós, aki nemrég írta meg a világ első átfogó tündérenciklopédiáját. Kalandjai során a rejtettek számos titkára fényt derített, mint ahogy tudóstársát és korábbi riválisát, Wendell Bamblebyt is leleplezte.
Mert Bambleby nemcsak őrjítően megnyerő férfi, hanem száműzött tündérkirály is egyben, aki mostohaanyja elől menekülve a birodalmába visszavezető ajtót keresi. S amíg nem jár sikerrel, Emily nem áll készen arra, hogy elfogadja a házassági ajánlatát – gyengéd érzései ellenére jól tudja, hogy egy tündért szeretni veszélyes dolog.
Mindeközben Emily új célt is kitűz maga elé: meg szeretné rajzolni a különböző tündérbirodalmak térképeit. A kutatásai előkészítése közben pedig Bambleby ismét bajba sodorja, amikor Cambridge-t megszállják a mostohaanyja által küldött orgyilkosok. Kettejükre új kalandok várnak az osztrák Alpok festői vidékén, ahol Emily szerint Bambleby birodalmának ajtaja is rejtőzhet, melynek megtalálása segíthetne a férfinak megmenekülni családja gyilkos cselszövései elől.
Heather Fawcett nagy sikerű trilógiájának második részében Emilyre ismét nagy veszély vár. Minden erdőben és hasadékban veszedelmes szerzetek leselkednek rá, miközben nemcsak a tündérajtók, de szívének rejtélyes működését is meg kell fejtenie, mielőtt kifut az időből.
Mivel szeretem a tündéres sztorikat, elkerülhetetlen volt, hogy megismerkedjek Heather Fawcett munkásságával, főleg azért, mert a szerző történetében a klasszikus ábrázolási módszer jelenik meg, és így a lapokon nem a mostanában olyannyira szeretett félistenszerű lények jelennek meg. Bár ezek a történetek se rosszak, kellő fantázia van bennük, én jobban szeretem az eredeti letisztult irányvonalat. Az Emily Wilde tündérenciklopédiája című könyv más szempontból is megnyert magának, így minden kétségen felül állt a tény, hogy folytatni fogom a sorozatot. Nem meglepő hát, hogy a második rész éppen csak megjelent, de máris az olvasott könyveim kupacát erősíti a jelenlétével.
Az előző kötetben bemutatásra kerültek a szereplők és a tündérek mibenléte. Ezek a lények kevésbé emberszerűek, mint a legtöbb ábrázolásban, inkább a régi mondákban felbukkanó egyedek viselkedésmintáját követik, ami, mint említettem, üdítő változatosággal szolgált a számomra. Tetszett, hogy a döntéseik mögött nem lehet olyan jellegű logikai útvonalat feltérképezni, mint ami a halandók esetében lenne jelen. Ehhez a régimódi ábrázolásmódhoz egy hagyományos elbeszélési mód társul: a regény valójában Emily Wilde személyes naplója, amelyben lejegyzi az aktuális eseményeket a maga módján. Igyekszik tárgyilagos lenni, de azért néhol nem kikerülhető a személyes indíttatás ténye sem. A folytatásban, mely az Emily Wilde atlasza a Másvidékről címet kapta, szintén ez az irányvonal van jelen. Olyannyira egyedi és megegyező a két regény hangsúlya, hogy egy szempillantásnyi idő elegendő volt ahhoz, hogy újra felvegyem a fonalat és kényelmesen belesüppedjek ebbe a rám szabott világba. Ahogy korábban sem tagadtam, most sem teszem: számomra igazi komfortközeget hozott létre a szerző szövegalkotási módszere.
A regény kezdőjelenete már egy olyan eseményt foglal magában, ami mosolygásra késztetett az abszurditása miatt. Az előző történet Wendell ajtajának felkutatását vetítette előre, s az elhivatott Emily, aki korlátlanul szomjazza a tudást, szinte azonnal bele is vetette magát a kutatásba. Az ehhez vezető út egy régóta porosodó, levágott tündérlábbal veszi kezdetét, amely hajlamos lenne az elcsavargásra, ha szem elől tévesztenék. A helyzet egyszerre meglepő és teljességgel tipikus, mivelhogy csak Emilyről van szó, nála ez abszolút nem számít váratlan fordulatnak. Azon csodálkozom inkább, hogy még csak most szerzett be egy lábat saját célok használatára. Az egyetem berkein belül szervezik a következő útjuk részleteit, ám úgy néz ki, egy váratlan problémába ütköznek a tanszékvezető személyében. Rose bojkottálni szeretné a korábbi közléseiket, mivel nem hisz azon tartalmának eredetében. Ez mondjuk elég hamar megváltozik, mikor egy csapat fenevad megtámadja Wendellt, amely által áthelyeződnek a prioritások. Végül négyen kelnek útra az osztrák Alpokba - velük tart még Emily unokahúga is, aki maga is igyekszik drüandrológus útra lépni-, ahol megannyi fordulat következik be a már korábban megkezdett kalandjukban.
A második kötet nem sokban különbözik az első résztől. A tartalmi felépítése roppantmód hasonló. Emily és a többiek szintén egy kis erdei kunyhót bérelnek ki, ahol a terepmunka ideje alatt nyugovóra térhetnek. Most is prioritást élvez a környék feltérképezése, illetve a falusiakkal kialakított kapcsolat is sokat nyom a lantba. A különbség csupán annyiban rejlik, hogy az előző út során szerzett tapasztalatot aktívan beépítették a tudástárjukba, így már könnyebben tudnak kezelni bizonyos helyzeteket. Valamint a kapcsolati hierarchia bomlott még fel, ugyanis Wendell azóta is várja a kérdésére még a választ: Emily hozzámegy-e feleségül. A nő igencsak késlelteti a válaszadást, több okból is, amelyek jogosan merülnek fel benne, nem holmi kislányos huzavonáról van szó. Ez a teljes történeti ívre ráfeszít egy kellemes és visszatérő témát, ami mindig kicsit felrázza a sztorit. Véleményem szerint a második könyv töményebb, a hasonlóság miatt ellaposodhatott volna, ám a lapokra csepegtetett kisebb-nagyobb humorforrások miatt nem lehet felette unatkozni. Bár sokáig úgy érződik, hogy egy helyben toporognak, valójában mindig történik valami, s ezek az apró lépések vezetnek végül a cél felé, ahol aztán kő kövön nem marad – pont úgy, ahogy az első kötet esetében is történt.
Emily új projektje, hogy térképet készít a Másvidékről egy merően nagy lépésnek számít, hiszen a földrajzi feltérképezés a különböző síkok miatt igencsak nehéz. Számomra nehéz volt összeegyeztetni a valóságos területek és a tündérsíkok voltát, főleg a keresett nexus figyelembevételével, de a szerző kellemesen és jól magyarázta, így valójában nem okozott semmilyen problémát - csupán rávilágított a saját agyam korlátoltságára. Ez igaz volt a szereplőkre is. Borzasztóan szerettem, hogy a szerző mindvégig szem előtt tartotta, hogy az általa létrehozott világ a múlt században került elhelyezésre, ahol az emberek még nem olvashattak széleskörben sci-fi és fantasy műveket, így számukra a tündérvarázslatok csodálatosak, de egyben nehezen befogadhatóak is. Emily sokszor beleszédült és nem tudta megfelelően értelmezni a körötte zajló eseményeket még a munkatapasztalata ellenére sem, ezzel is erősítve az emberi mivoltát. Nem szabad elfelejteni, hogy ami a számunkra kézenfekvő, azok számára, akik kijárják az utat előttünk, újdonságnak számít és nagyfokú nyitottságra van szükség a részükről.
A történetbe behozott újszerű karakterek tovább színesítették a cselekményt. Nagyon tetszettek a különféle szerzetek, Harangrojt különösen a szívemhez nőtt a körülmények ellenére is. A tetőponton bekövetkező események váratlanok, de valójában másként nem is folytatódhatott volna a sztori. Nagyon is Emilyhez hű megoldást választott a szerző, ami tökéletesen belesimul a történetvezetésbe. Mindennek ellenére számomra leginkább kedves a regény végén található, Wendell által írt naplóbejegyzés lett. Imádom a tündér stílusát és ez a pár oldalnyi betekintés kissé kárpótolt amiatt, hogy a második könyvben eléggé kivonódott a cselekményből. Hiába forgott körötte minden, ha ő a háttérből tudott csak legtöbbször figyelni. Minden esetre a kis beszólásai sokat hozzátettek a történethez.
Emily Wilde atlasza a Másvidékről igencsak többrétegűre sikerült. Tökéletes folytatása az első résznek, szinte nem is érezni a kettő között lévő váltást, mégis többet tud adni. Kellemes, izgalmas, de a maga módján csendes olvasmány, amely pontosan úgy elvarázsolt, mint a korábbi kötet. A regényben megszületett döntések remekül megalapozzák a trilógia befejező kötetét, ami véleményem szerint a legizgalmasabbnak ígérkező kötet lesz. Nagy kíváncsisággal várom és csak remélni tudom, hogy a kiadó azt is olyan gyorsan elhozza majd, ahogy ezt a kötetet is.
Szereplők: A korábban megismert karakterek mellé a szerző behozott pár új arcot is, akik új színt vittek a történetben. A jelenlétük nem terhes, inkább szükséges, üdítő változatosságot jelentett és bizonyos helyzetben jól fel tudta használni őket a szerző.
Történet: A cselekmény ott folytatódik, ahol az előző lezárásra került: A történet prioritása Wendell ajtajának megtalálásában keresendő, amelyhez úgy néz ki, egy rég eltűnt tudóson keresztül vezet az út, aki feltételezte a nexusok létezését, tehát egy olyan ajtót, amely több síkra is utat nyithat. Emily és a kis csapat útnak indul és újfent a már megszokott, kényelmes nyomozási módszert választják, azonban a torkukat szorongatja Wendell betegsége, amelyet orvosolni kell. A történet legvége kellemesen csavaros és megfelelően megalapozza a folytatást, ahol még több tündéres jelenetet fogunk kapni mi, olvasók.
Nyelvezet: Mivel egy naplóról beszélünk, így a regény alapvetően tömör. A korra jellemző fogalmazásmód miatt kissé körülményes, de mindennek ellenére is könnyen olvasható. Kicsit hosszabb, időigényesebb szórakoztatást biztosít.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: A borító stílusa jól illeszkedik az első kötethez, ami számomra mindig fontos, így ez örvendetes tény. Mindössze a színek összetétele változott. Eleinte nem voltam tőle elragadtatva, de olvasás közben elfogadtam, megszerettem.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Nagyra értékelem a tanácsát, Farris. Igazán. De már ismerem Wendellt.
– Emily. – A bükkfa ágaira mutatott, amelyek ide-oda lengedeztek, még több levelet hintve a földre. – Ismeri a szelet?"
– Emily. – A bükkfa ágaira mutatott, amelyek ide-oda lengedeztek, még több levelet hintve a földre. – Ismeri a szelet?"
"A láb nem fért be a táskámba, ezért egy rongyba csavartam, majd abba a régi hátizsákba tuszkoltam, amelyet néha magammal viszek az expedíciókra."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése