Lélekvesztőnek nevezi magát – súgja a fülébe egy hang. – Elvesz valamit, és otthagy helyette valami mást. És egyre közeledik.
Leonore Asker nyomozó felügyelő szépen halad előre a ranglétrán, már csak karnyújtásnyira van a malmői kiemelt bűnügyi osztály vezetői pozíciójától. Egy nagy horderejű emberrablási ügy kellős közepén azonban az ellene dolgozó vezetőség úgy dönt, „előlépteti” őt az úgynevezett Elveszett Lelkek Osztályának vezetőjévé, amely a rendőrőrs alagsorában található, különös esetekkel foglalkozó egység.
A megaláztatás ellenére Asker titokban folytatja a megkezdett nyomozást, és kiderül, hogy a szálak sokkal messzebbre vezetnek. Egy jelentéktelennek látszó ügyhöz szólítják, valaki ugyanis baljós bábukat helyezett el egy vasútmodellező klub terepasztalán. Az egyik figura, amely azonnal megragadja a nyomozó figyelmét, valójában az elrabolt nő aprócska mása, majd egyre több báburól derül ki, hogy eltűnt személyeket jelöl.
Mondj egy kategóriát vagy zsánert, amelyben mindig is szerettél volna olvasni, de sosem került sorra! Nekem ez a skandináv krimi. Nem tudom miért, de folyton elmentem mellette, pedig alapjáraton szeretem a krimi és thriller kategóriát, szóval nem lehet megvádolni azzal sem, hogy óckodnék tőle, de sosem alakult úgy, hogy levettem volna egyet is a polcról. Ez egészen mostanáig volt igaz, mikor is Anders de la Motte Elveszett lelkek című könyvét fel nem ütöttem. Igazából mikor elkezdtem az olvasást, akkor nem voltam még ezzel a ténnyel tisztában, csupán a folyamat közben vált számomra gyanússá a dolog. Ennek köszönhetően dupla volt az örömöm: elolvastam az első skandináv krimimet és tetszett!
A regény középpontjában Leonore Asker áll, aki a helyi rendfenntartóknál dolgozik. Szakértelmét nagy tisztelet övezi felsőbb körökben és szépen halad felfelé a ranglétrán is, mindaddig, míg egy nyomozás esetén át kell adnia a stafétabotot az ellenségének és egy tollvonással időszakosan lefokozzák. De mégiscsak nő, akit csupán nemi okoból is diszkriminálnak, de azért nem túl szerencsés helyzetet teremt az sem, ha nem tud szemet hunyni bizonyos dolgok felett. Mint minden munkahely, itt is próbálják ezt a tényt úgy előadni, hogy valójában egy újabb előléptetésről van szó, de mindenki tudja, hogy ez még papíron leírva sem állja meg nagyon a helyét. Leo így a megszokott légkörből a dohos alagsori részre kerül, amelynek jelenléte és működése pont annyira meghatározó, mint a büdösbogarak világban elfoglalt helye: amíg nincs szem előtt, addig eszébe se jut senkinek, ám a felbukkanása bosszúságot okoz. Leo marhára tisztában van nem túl kecsegtető helyzetével, de nem adja meg senkinek azt az elégtételt, ami a felmondását övezné, így elfoglalja a megüresedett pozíciót. A rendhagyó osztály rendhagyó működési elvének feltérképezése során kiderül a számára, hogy elődje valójában nem is volt olyan léhűtő, mint gondolta, így átveszi az ügyét, amely hamar kiderül, hogy szoros összefüggésben van a jelenlegi központi nagy munkával is. Így saját szakállára, de aktívan részese marad az eredeti nyomozásnak - mindösszesen másik irányból közelíti meg a dolgot.
A történet külső narráció által van elmesélve, három nézőpont által: Leo, a Lélekvesztő és bár ritkábban, de határozottan ott van még Martin Hill is. A nő szálán keresztül láthatóvá válik a központi szerv működése és a két nyomvonal követése. Míg a történet szépen lassan kibontakozik ezen az irányvonalon, apró bepillantásokat nyerhet az olvasó a gyilkos fejébe. Megismerkedik néhány, a múltjából kiragadott időpillanattal, s megtudja, hol és miként kezdődött az egész őrület, amely a fejében létezik. Ezek a felszólalások folyamatosan fenntartják a figyelmet és folyamatos gondolkodásra késztetik a könyvforgatót, aki a rendőrséggel és Leoval karöltve felállítja a saját teóriáját. Martin Hill szála már az első pillanattól kezdve tudatos oly tekintetben, hogy mind az áldozathoz, mint a főszereplőhöz köthető a jelenléte. Mondhatni ő egy fontosabb mellékszereplő, aki segít a teljes sztorit irányba állítani, s így válik a személye egyre jelentősebbé. Az ő karakterén azonban érezhető a döntési jog, hogy ő bármikor kiszállhatna ebből az egészből, ami a háttérben zajlik; saját felelősségre marad a könyv lapjain a legvégsőkig.
Mivel ez volt az első skandináv krimim, így nincs viszonyítási alapom az ismert szerzők műveivel szemben. Számomra emiatt teljes mértékben egyedinek hatott a történet, kedvtelve forgattam. Tökéletes választásnak bizonyult a műfajjal való ismerkedés céljára - bár úgy hallottam, hogy azok is kedvelik ezt a sztorit, akik már ismerik a dörgést. Szóval bárki számára megfelelő és minőségi kikapcsolódást tud biztosítani.
A regényben a helyi szervek működésére nagy hangsúlyt fektetett a szerző. Az elveszett lelkek osztályának létrehozásával, annak körülményeivel ad magának néminemű szabados megközelítést, ennek stílusjegy formáló hatása kétségtelen. Túlzott humorral nem lehet megvádolni ezt a kötetet - nem is célja! -, de azért akadnak olyan karakterek, főleg az alagsori szekcióban, akik hoznak némi színt a lapokra. Ezt a könyvet azonban leginkább a figyelemfenntartás jellemzi. A történet véleményem szerint kicsit lassan bontakozik ki a lapokon, sokszor éreztem úgy, hogy a kapott információk túl sokszor kerültek átforgatásra, de nem annyira drasztikus mennyiségben van jelen, hogy levonjon az élvezeti értékéből. A nyomozás érdekes, zsákutcákban és lehetséges irányvonalakban gazdag. A vasútmodell megjelenése és központi szerepbe tétele számomra meglepő volt, de őszintén megmondom, szerintem nagyon jó kis felhangot adott a sztorinak. Egy kicsit többet is kaphattunk volna belőle, mármint értem úgy, hogy jelentősebb szerepet is játszhatott volna még a terepasztal a megjelenítetten kívül. Csak egy icipicit, mert úgy érzem, maradt még benne kihasználatlan potenciál.
A krimi szál kifejezetten tetszett, a makettépítés mellett megjelenő urbex irányvonal újfajta szintre emelte. A dohos, elhagyatott és sötét épületek kisugárzása alapvetően jól illeszkedik ebbe a stílusba, de ha a teljes sztorit ezek létére építi fel a szerző, az még erőteljesebb hatást vált ki. A Hegy gyomra egy olyan hely, ahova egyedül biztos be nem tenném a lábam, még fényes nappal sem, de a vonzása még rám is hatást gyakorol. Megvan a maga izgalmas varázsa. A tetőponton bekövetkező események megfelelő körülmények között zajlottak le, izgalmas és érdekes volt - bár egy kicsit túldimenzionáltnak hatott. Leo szerepe azonban mesteri, imádtam a csavaros észjárását, s hogy az miként teljesedett ki az utolsó nagy felvonásban.
Príma élményt nyújtott ezt a könyvet forgatni, de azért voltak benne olyan dolgok, amik fölött nem lehet csak úgy átsiklani. Apró kis botlások vagy éppen túlgondolások, amelyekben lehetetlenül nagy a szerencsés véletlen vagy az írói szabadság jelenléte, s amelyek így végül a hitelességet is kétségbe vonták. Nyilvánvaló, hogy a teljes történet fikció, így jogos a kérdés, például miért ne találhatna ki egy karakter elsőre egy négyjegyű pinkódot, de pont ezen apróságok miatt csúszik el végül a könyv összhatása. Nem nagyon, csak éppen egy kicsit.
Az Elveszett lelkek egy jó kis olvasmány ezeken a ködös, hideg napokon. A hangulata jól illeszkedik a környezeti tényezőkhöz, így elmondható, hogy a lehető legjobb pillanatban olvastam - bár úgy vélem, ez bármelyik skandináv krimire igaz. Mindenesetre a műfajjal való megismerkedéshez tökéletes alapot biztosított, az olvasással eltöltött idő maximalizálta a figyelmem és megfelelően szórakoztattak a leírtak. Belevaló regény, amely kicsit kedélyborzoló, kicsit általános, de mégis tud újat mutatni. A környezeti felépítés újszerű, kevesen nyúltak eddig - főleg ekkora tudatossággal - az urbex és a vasúti makettek világához. Engem megnyert magának és az utolsó mondatok után végtelen nagy kíváncsisággal várom a további könyveket.
Szereplők: A regényben megjelenő karakterek mindegyike egyedi, megfelelő tulajdonsághalommal vannak ellátva. Talán Martin Hill az egyedül, aki a saját mentalitásához mérten eleinte megalkuvónak tűnik a lapokon, s így a hitelessége kicsit meginog, de véleményem szerint ez abszolút elnézhető, belső réteges felépítésre ráhúzható.
Történet: A regény alapvetően egy idősíkon, de három helyszínen játszódik, ám azért a múltba gyakorta ugrik vissza egy-egy villanásnyi jelenetet illetően a szerző. A tartalom többsíkú, kellőképp összetett ok-okozati szempontból, de maximálisan követhető.
Nyelvezet: Könnyen olvasható, közérthető. Az északi helyszínek és karakternevek sem bonyolultak.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, krimi, skandináv krimi.
Esztétika: A borító végtelenül figyelemfelkeltő és a legkisebb részleteiben a sztorira utal. Jók a színek, érdekes a stílus. Kiváló munka!
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Két jól szituált, Z generációs fiatal, aki mobiltelefonnal a kezében született. Ez nem jelent semmi jót."
"Semmire nem emlékezett, csak úgy, ahogy régi mesékre emlékszik az ember. Történetekre, amelyeket annyiszor hallott, hogy a végén már majdnem valóságosnak hisz.
De csak majdnem."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése