A BRUTÁLIS GYILKOSSÁGGAL VÁDOLT VICTORIA FORD EGY UTOLSÓ, HÁTBORZONGATÓ HÍVÁST INTÉZETT. HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT SENKI SEM HALLGATTA ŐT MEG. MA MÁR IGEN.
Egy áttörést jelentő technológia lehetővé tette a tudósok számára, hogy kinyerjék a DNS-t egy apró csontdarabból, amelyet az ikertornyok elleni támadások után visszamaradt hatalmas törmelékhalomban találtak.
Avery Mason, a közismert tévés műsorvezető és Victoria Ford húga, Emma Kind összefognak, hogy bebizonyítsák a nő ártatlanságát, és Victoria békében nyugodhasson. Avery magánnyomozása azonban sokkal több részletre derít fényt, mint amire valaha is számított…
Ha szeretted Colleen Hoover Verity című regényében az izgalmakat, a hatalmas csavarokat és a fojtogató érzést, hogy vajon ki az ártatlan és ki a bűnös, akkor a Húsz évvel később lesz az új kedvenced.
ENGEDD, HOGY MAGÁVAL RAGADJON!
Gyanítom, hogy hozzám hasonlóan a legtöbb olvasó a jobb felső sarokban található feliratért vette le a polcról ezt a könyvet. Az az egy kis mondat, hogy ez a regény hasonló érzést nyújt, mint a Colleen Hoover Verity című regénye, megmozgatja a könyvmoly fantáziáját. Én speciel a mai napig nem tudok dűlőre jutni fölötte, hogy a vége számomra jó vagy rossz volt, de kétségtelen, hogy a könyvet egymerő izgalommal forgattam mindvégig, szóval emiatt úgy vélem, megalapozott Charlie Donlea Húsz évvel később című kötetének egy esélyt adni. Mondjuk a borító és a fülszöveg is elég meggyőző lett, már csak ezek miatt sem tudtam volna elmenni mellette csak úgy.
2001-ben több tragédia is történt, melyek közül kettő került kiemelésre ebben a történetben. Saját otthonában, öngyilkosságnak beállítva megöltek egy híres írót. A halála körülményei igencsak szokatlanok, a helyszínen talált nyomok azonban egyértelműen Victoria Fordra utalnak. A bizonyítékok megdönthetetlensége már épp kezdett kicsúcsosodni, mikor a new yorki ikertornyok terrortámadás következtében összeomlottak, maguk alá temetve rengeteg ártatlan életet. A tragédia bekövetkezte után a fókusz sok ügy esetén elterelődött, s így lett ez Cameron Young meggyilkolásának ügyével is - főleg, mivel az első számú gyanúsított is vélhetőleg a romok alatt vesztette életét. Húsz évvel később azonban egy új technológiának köszönhetően az utóbbi állítás bizonyításra kerül. Egy ambíciózus oknyomozóriporter úgy dönt, hogy a tévés sorozatának következő évadát az Ikertornyok első, DNS alapján beazonosított áldozatának fogja szentelni. Akkor még nem is sejtette, hogy ehhez az egyszerű irányvonalhoz egy korábbi gyilkossági esetet is hozzá tud csatolni – s az ügy újbóli átvizsgálásával olyan dolgok kerülhetnek napvilágra, amik alapjaiban rengetik meg az elmúlt húsz év eseményeit.
A regény nyitójelenetében az olvasó maga is ellátogat a múltban a tett helyszínére és Walt Jenkins-szel együtt szemrevételezi a nyomokat. Ezen rövid fejezetet követően Victoria mellett találja magát, aki épp az ügyvédével egyeztet, mikor bekövetkezik a baleset, majd a prológus lezárása kapcsán egy rövid időre bepillantást nyerhet a laborba, ahol a DNS alapú azonosítási folyamat történik, s amely húsz év alatt nem mutatott még ki egyezést. A történet első húsz oldala így tele van izgalmasabbnál izgalmasabb szálakkal, amik kellőképp felcsigázzák a könyvforgató fantáziáját és megalapozzák a sztorihoz fűződő viszonyát. Ezután azonban jön a mélyvíz.
A történet első száz oldalát az alapozás teszi ki. A szerző bemutatja a karaktereit, valamint, hogy a jelenkori állapotot milyen múltbéli események szilárdították meg. Nyilvánvaló, hogy erre szükség van a sztori hitelességét és érthetőségét figyelembe véve, de a szerző által bevetett módszer nem éppen nevezhető megfelelőnek. A könyv ezen része roppant unalmas, felszínes, mondhatni érzelemmentes. Bonyolultnak nem nevezhető, de az olvasó egyszer csak azt veszi észre, hogy annyira érdektelen a számára az egész, hogy azt se tudja, mit olvas és ingert sem érez arra, hogy újra nekiveselkedjen. Bevallom őszintén, már-már ott tartottam, hogy leteszem a könyvet és keresek valami mást, mert ezt felesleges időhúzásnak ítéltem meg. Csak a már megszületett értékelések tartották bennem a lelket, amik azt ígérték, hogy a századik oldal után már új irányba mutat a regény. Így hát kitartottam és el kell ismernem, hogy a korábbi olvasóknak igazuk volt: tényleg el kell telnie majdnem lapra pontosan ennyi oldalnak ahhoz, hogy ez a sztori valamerre mutasson. Akkor sem indul be még teljes gőzzel, az csak a kétszázadik oldal után mondható el, ám itt már megcsillantja önmaga érdekességét.
Szóval száz oldalnyi szenvedést követően a történet összeszedi magát és végre elkezd dolgozni azzal a rengeteg információval, amit előtte egy kupacba hordtak. A korábbi nyomok újbóli szemrevetélezése igencsak érdekes, főleg azokkal az információkkal kiegészítve, amiket most kaptak csak kézhez. Eleinte nem hittem abban, hogy Avery képes lenne bármit is kideríteni vagy összerakni, hiszen valós tapasztalata nincs a témát illetően, csupán az élettel való sodródásnak köszönhető, hogy végül a tévénél vetette meg a lábát, de el kell ismernem, hogy jól tudja rendszerezni a dolgokat, kétségtelenül megtalálja a ködbe vesző összefüggéseket, így valóban tehetséges.
A nyomozás irányvonala abszolút meggyőzött, főleg a tekintetben, hogy a végén mire helyezi a szerző a hangsúlyt. Kétségtelenül jót tett a történetnek a párhuzamosan futtatott történetvezetési stílus, hogy a végére csavart egyet a fontossági sorrenden, és ami eddig mellékszálnak bizonyult, végül az kapta a nagyobb prioritást. Véleményem szerint ez egy újszerű elképzelés, korábban nem nagyon találkoztam ezzel a módszerrel, de meggyőzött. S hogy miben hasonlít a Verityre? Nos, a tálalás abszolút nem. Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy ez csak egy jó marketingfogás, semmi több, a két könyvnek sok köze nincs egymáshoz, azon kívül, hogy mindkettőbe van egy író és egy kisebb romantikus szál. De az ott megjelenő fokozási módszerek, a figyelemfenntartás és a borzongás ebből hiányzott, egészen az a regény utolsó ötven oldaláig körülbelül. Onnantól kezdve viszont abszolút hozta a formát, a fejezetek a fokozott hangulatnak köszönhetően egyre rövidebbekké váltak, a periódusok és nézőpontok villanásnyi idő alatt váltották egymást, s végül a végkifejlet megadta a hamisítatlan Verity-élményt - talán még egy kicsit többet is. Egy szó mint száz: a sztori a végére igencsak magas színvonalat ütött meg, jó néhány meglepetést magába tartva. A szerző valóban brillírozott és maximálisan elismerem az alkotói vénáját.
A történetben megjelenik némi romantikus irányultság is. Személy szerint ennek nem sok hasznát láttam, inkább olybá hatott, mintha a szerző ezzel szerette volna egy kicsit csökkenteni a sztorija szárazságát. A két főszereplő között kibontakozó kapcsolat olyan jut is marad is típusú, nem mozgatja meg az olvasó lelkét, nem billenti meg a sztoikus nyugalom lavórját. A történet előre menetelét bizonyos szempontból elősegítette, hiszen cselekményformáló hatásai vannak a felbukkanó érzelmeknek, így kétségtelen a szükségessége, de abszolút nem győzött meg. A romantika ebben a könyvben mindösszesen egy elhanyagolható statiszta. Véleményem szerint, jobb lett volna, ha ki is marad.
Szeretném azt mondani, hogy ez a könyv marha jó volt és rohanjon érte most azonnal mindenki a boltokba, de ez a kijelentés nem állná meg a helyét teljesen. Ha csak az utolsó száz oldalt kellene minősíteni, akkor kétségtelen, hogy a fenti mondat hagyná el a számat, de nem lehet megfeledkezni az előtte lévő mennyiségről sem. Az első száz oldal egy olyan része a sztorinak, amin csak túl kell esni. Totál érdektelenségbe taszított, ami már-már végzetesnek bizonyult, de aztán szépen lassan összeszedte magát a sztori és végül úgy vágtatott, mint egy elvadult ménes a sztyeppén. A vége kihagyhatatlan élményt nyújt, Verity rajongóknak tényleg etalon, de tény, hogy nem adja könnyen magát. Azt már mindenkinek egyénileg kell mérlegelnie, hogy neki megéri-e ennyit várni egy felejthetetlen élményre.
Szereplők: A regényben megjelenő karakterek érdektelenek maradnak az olvasó számára. Ez a könyv nem törekszik az érzelmi bevonásra, inkább a sztoikus nyugalommal és külső elhatárolódással szemlélt módot alkalmazza.
Történet: A cselekmény egy jó kis betekintéssel veszi kezdetét, amely után egy hosszú alapozási folyamat veszi kezdetét. A történet kevés szereplővel és helyszínnel működik, de ennek ellenére nem nevezhető egyszerűnek. A karakterek találkozását követően a cselekmény nagyobb sebességre kapcsol, beindul a gépezet, s a legvégéig egyre inkább fokozódó stílus jellemzi. A történet végére egy bravúros csavar jellemző.
Nyelvezet: A regény könnyen olvasható, gördülékeny írásstílussal rendelkezik. Nyomatékosítás céljából többszörös ismétlések találhatóak benne, ami egy idő után zavaró, de még bőven az elnézhető kategórián belül mozog.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, krimi, thriller.
Esztétika: A könyv borítója abszolút meggyőző, figyelemfelkeltő és gyönyörű. A történethez kapcsolódik is, így minden tekintetben kiváló munka.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Nos, mi az első benyomása? – kérdezte a nyomozótól folyamatosan kattogtatva a kamera zárját, miközben elkészített egy sorozatnyi fotót. – Valaki megkötözte a fickót, aztán átdobta az erkélyen?
A nyomozó felnézett az emeletre.
– Talán. Vagy ő kötözte össze magát, és aztán leugrott.
A fotós abbahagyta a munkát, majd lassan elemelte az arca elől a kamerát.
– Gyakrabban előfordul, mint gondolná – fejtegette a nyomozó. – Ha közben meggondolnák magukat, akkor így már nincs visszaút."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése