AKÁRMILYEN BŰBÁJ ÜL IS A KASTÉLY FALAIN, ŐT LEGINKÁBB A LÁNY BABONÁZTA MEG.
1741, Temesi Bánság. A török hódoltság idején elnéptelenedett egykori családi birtokra hazatér Jonas, hogy megkeresse apja elásott kincsét, ami egy életre gazdaggá tenné. A romos kastély azonban nem teljesen néptelen: Jonas kincs helyett egy boszorkánynak mondott öregasszonyt, egy elvadult lányt és egy girhes macskát talál.
Safija nem ember, de a származásáról senkinek sem beszélhet. Egész életében rejtőzködve élt, és csak macska képében tudja elhagyni a birtok területét. Ez a természetbe visszaolvadt táj már az ő birodalma, ahol egyáltalán nem nézi jó szemmel a betolakodókat. A legtöbbjük túl sem éli a vele való találkozást…
De azelőtt még sosem járt itt olyan férfi, aki hosszasan beszélget a lovával, gyengéden nyúl egy félszemű, kóbor macskához is, könnyedén vált a cigány nyelvjárások között, és maga varrja a ruháit. Ráadásul a testén tintával vésett ábrákat visel, mintha rá lenne rajzolva az egész világ, amit Safija sosem láthatott.
Nekik, kettejüknek akár azonos céljaik is lehetnének, de hiába közös a nyelv, ha vannak szavak, amiket nem mernek, és amiket nem szabad kimondani.
És amikor kitör a boszorkánypánik, és a gyökértelenek üldözötté válnak, Jonas rájön,
hogy mi az igazi kincs, és talán máris elveszíti, amit még csak meg sem szerzett.
Ha két szív önmagával és egy másikkal is csatába kerül, ott hiába a víz, minden lángba borul…
VESD BELE MAGAD!
Eszes Rita 2017 óta ossza meg a fejében megszülető történeteket a könyvmolyokkal. Az azóta eltelt időszakban már több regénye és novellája is megjelent, amelyek kivétel nélkül mind rendhagyó témán alapulnak. Egyszer Erdélybe hívja az olvasót, máskor pedig egészen Japánig repíti el. Legújabb történetében egy 1985-ben megszületett meséhez, a Szaffihoz, valamint az annak alapját adó 1885-ben megjelent Jókai Mór által írt A cigánybáró című kisregényhez nyúl vissza. A történet nem hagyta nyugodni a lelkét, érezte a benne rejlő potenciált, így tollat ragadott és végül megszületett az Egy csepp tűz, egy szikra víz című mű.
Mielőtt a kézirat a kezembe került volna, elgondolkodtam, hogy illendő lenne-e megismerkednem azon művekkel is, amik ezt a regényt ihlették. A Szaffiról csak felszínes tudásom van, egybefüggően sosem láttam a mesét, könyvben sem forgattam, de azért valamicskét mégis hallottam róla. A Jókai Mór tollából származó A cigánybáró című kisregényt viszont még hallomásból sem ismertem. Végül arra jutottam, hogy nem fogok előzetes kutatást végezni, mivel az olvasóközönség jelentős része hozzám hasonlóan kevés kapcsolódási ponttal rendelkezik és így tudok a regénnyel szemben valódi kihívást állítani: nyerjen meg önmaga által magának!
Érdekes volt azért, mert bár tényleg csekély a tudásom az alapot illetően, de olyan emlékek törtek olvasás közben a felszínre, amiket már rég elfelejtettem. Ennek köszönhetően egy kicsit azért magával ragadott a nosztalgia. Ez számomra már megteremtette azt a közeget, aminek hatására kényelmesen bele tudtam süppedni a leírtakba.
A történet az 1741-es évbe repíti vissza az olvasót, a Temesi Bánság elvadult közegébe, ahol a láp régóta megbúvó titkokat rejt magába. Elhagyatott, enyészetnek átadott kastély falai között él egy lány, Safija, az édesanyjaként szeretett mama padurával. Az életükbe gyakorta próbálnak betörni kincskereső söpredékek a szóbeszédben lévő mendemondák miatt, ám idővel megritkult a számuk - főleg, mivel sokan nem tértek vissza a nagyravágyó terveik megvalósításából. Most egy új fiatal közeleg a kastély felé, aki igényt formál a romokra születési előjoga alapján. Jonas, a vándorcigányok között felnőtt férfi is a kincs reményében tér haza szülőházába, de legfőképp abban bízik, hogy az oly régóta áhított kastélyt fel tudja virágoztatni belőle és otthonra találhat a falai között. Hűséges társával, Cselebi nevű hátasával bátran bemerészkednek a lápba egy jobb jövő reményében, de ekkor még nem is sejtik, megannyi meglepetés vár rájuk az elvadult területen.
Ez a regény egy vérbeli retelling. A szerző megfelelő módon épített az eredeti sztorira, de mellette nem felejtette el önmagát és a fantáziáját is kellőképp belevinni a történetbe. Az alakváltó Safija karakterére épül fel a teljes sztori, aki lány alakban a kastély rabja, távolabb csak macska formájában tud merészkedni. Az egyik szeme külső behatás útján sérült, mely mind a két alakban, különböző módon látszik meg. Macska képében egy csapat siheder megvakította önös szórakoztatásuk érdekében. Ez a kegyetlenség mély nyomott hagyott a lány személyiségén és még inkább megerősítette benne a tényt, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Nem csoda hát, hogy oly kétkedve fogadja Jonas érkezését is, aki nem csupán a kincset keresi, hanem az ő otthonára is pályázik. Mama padura szerencsére látja a potenciált a fiatalember felbukkanásában, így igyekszik úgy forgatni a kezében lévő lapokat, hogy az mindnyájukra nézve pozitív kimenetelt okozzon. Meg hát maga Jonas karaktere is megnyerő, így nem csoda, hogy végül csak elkezdenek egymás irányába nyitni. A közöttük kibontakozó kapcsolat kellemes és kellő távolságtartással ellátott ahhoz, hogy hiteles maradjon. Tetszett, hogy eleinte Safira inkább a sajátos érdekeit tartotta szem előtt és nem bűvölte el egy kellemes tekintet, hanem mindvégig egyenes háttal állt a dolgokhoz. Nem dobta önmagát oda senki lába elé, hanem megmutatta, micsoda erő rejtőzik a lelkében.
A fantasztikus irányvonal kellemes és jól megalkotott. A szerző nem vitte túlzásba, épp csak annyi mágia van a lapokon, amennyit a történet is fel tudott venni. Safija karaktere emiatt mindvégig roppant érdekes és az olvasóban végig megmarad az a fajta egészséges kíváncsiság, ami hajtja előre: vajon mégis micsoda ez a lány, hogy került ide és hogyan érnek össze végül a szálak? Számomra a történetben ez volt a csúcs, mikor fény derül a lány körül lappangó titkokra. A szerző grandiózus megoldást adott, amely minden ízében egyedi és kielégítő. Ezen felül pedig a tűz hatalma, amely többször is megnyilvánul a lapokon, újfent elvarázsolt. Ismétlem: szuper volt, hogy pont annyiszor lobbant fel, amennyiszer a helyzet megkívánta.
A történetvezetés kellemes és közérthető, az események nem pörögnek túl, de azzal se lehet megvádolni, hogy túlságosan lassú lenne. A fő figyelem a két fiatal egymásra találásán van, amely út abszolút nem egyenes, sokféle buktatóval van tele. Néhol már kicsit soknak is éreztem az akadékoskodást, de végeredményében nézve így lehetett csak egy megalapozott kapcsolatot létrehozni, ami nem légből kapott. A végkiteljesedés pedig kellemes és aranyos - legalábbis e tekintetben.
Két dolog jelentett számomra problémát az olvasás során: a nyelvi és nemzeti összetétel, valamint a regény első felében megjelenő nyomatékosítás. Látszik, hogy a szerző roppant alapos kutatómunkát végzett. Azt hinni az ember, hogy egy retelling esetén elegendő a kiinduló művet megismerni és már kezdődhet is az írás folyamata, ám ez egyáltalán nem így van. Szükségen részletes kutatómunkát végezni arról, hogy az eredeti mű idő és helyszín szerint hol helyezkedik el, mik voltak az akkori szokások, milyen összetételű volt a lakosság és milyen politikai helyzet uralkodott. Ez a lapokról tökéletesen visszaköszön, viszont jelen esetben ez olyan mértékű vegyes felhozatalt eredményezett, amit nem tudtam követni. A sokféle nyelvjárás és a különböző származású csoportok nem álltak össze a fejemben, hogy akkor most mégis hol és mikor vagyunk. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy ez a része számomra nem is volt érdekfeszítő így kevés energiát fektettem a feltérképezés folyamatában, inkább csak igyekeztem túllendülni rajta. A másik problémám pedig a folytonosan visszatérő gondolatokkal akadt. Értem, hogy a karakterek szeme előtt ugyanazok a dolgok lebegtek és másra se tudtak koncentrálni, hiszen mindkettőjük esetében a saját életük volt a tét, de úgy vélem, túl sokszor kerültek ugyanazon dolgok kihangsúlyozásra. Megterhelő volt hatodszor, hetedszer és tizenkettedszerre is elolvasni, hogy Jonas mennyire megszállottja a kincsnek, hiszen az vezet a problémái megoldásához és ugyanígy a másik oldalon Safija is, aki pedig megállás nélkül azt hangsúlyozta, hogy itt minden az övé, de talán mégsem kellene megölnie a férfit bizonyos okok miatt. Ezt elég lett volna egyszer, de legvégső esetben háromszor kihangsúlyozni.
A történet tetőpontja izgalmas és váratlan a maga módján. Minden esetre én teljesen ledöbbentem a dolgok alakulása végett. Nem hittem volna, hogy a szerző ilyen drasztikus lépésre szánja el magát és aggódtam, hogy innen mégis hogyan tovább, de kellő magabiztossággal alakította a további eseményeket így végül egy kellemes végpontot hozott létre. Jonas révbe érése pedig mosolyt csalt az arcomra, ahogy a végső kinyilatkoztatása is.
Eszes Rita új könyve egyszerre újszerű és régimódi. Hű maradt az alapjául szolgáló Szaffihoz, de bőven adott hozzá plusz színeket, amelyeknek köszönhetően új szintre emelte ezt a klasszikus mesét. A fiatalabb korosztály számára egy kellemes kikapcsolódást nyújt ez az alakváltós regény, míg a kicsit idősebbek számára, akik még ismerték az eredeti történetet, nosztalgikus érzéseket emel felszínre. Jonas ízes nyelvjárása és a lovával folytatott eszmecserék pedig még inkább színesítik a lapokat. Az Egy csepp tűz, egy szikra víz című kötet jól meg fogja állni a helyét a szerző további művei mellett.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Ez a szemed olyan, mint a napfelkelte – suttogom arra célozva, amelyben a barna mellett van egy negyednyi kékes fátyolosság, amitől ködösnek, hűvösebbnek hat a pillantása. – Ez pedig, mint a naplemente – nézek a másikra. Az a szeme éjszakai tábortűz, fényes vadgesztenye, feketerigó tojójának rebbenő tolla. – Ezért lehet, hogy elnézném a szemed reggeltől estig."
"– Mert az én hitemben az emberek önállóak. Az istenek nem szólnak bele az életükbe, és az egyik embernek sem kéne a másikéba. Ha valaki fontos neked, ne próbáld megvédeni attól, amitől nem akarja. Ne akarj helyette eldönteni semmit."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése