Ha a kor láthatatlanná tesz, a titkokat is könnyebb elrejteni.
Amikor Lydia részmunkaidőben elvállalja a helyi idősek klubjának a vezetését, visszafogott teázással és szelíd kártyázással teli délutánokra számít. A klub tagjai azonban egyáltalán nem az előre elképzelt, halk szavú szépkorúak: ott van köztük Art, a kleptomániás, bukott színész; a sötét múltja elől rejtőzködő Daphne; és Ruby, a Banksy nyomdokaiba lépő kötögető is, aki fonallal áll bosszút minden igazságtalanságért.
Amikor az idősek klubjának is otthont adó közösségi központ épülete veszélybe kerül, az elszánt idősek összefognak a szomszédos óvoda apró látogatóival és egy igencsak fiatal apukával a ház megmentéséért. A nem mindennapi akciócsoport szokatlan módszerei akár be is válhatnak, ha előbb utol nem éri őket az igazságszolgáltatás…
Immáron a harmadik Clare Pooley könyv jelent meg magyarul, így egyértelmű volt, hogy eljött az én időm újra. A szerző korábbi könyveit nagyon szerettem. Nem a megszokott sémák szerint ír, a karakterei sem illenek be az általános szereplők listájába és mindemellett könnyed, humoros stílusban képes meglegyinteni fontos témákat. Az ő hangja egyedi és szerethető, így fel nem foghatom, miért nem kap nagyobb figyelmet. Ezen változtatni kell, szóval minden egyes történeténél a továbbiakban is ki fogom hangsúlyozni, hogy a könyvmolyoknak szüksége van arra, amit ő alkot. Tessék bátran forgatni!
A Hogyan öregedj méltóságmentesen? a legújabb kötet a szerzőtől. Már a cím is árulkodik arról, mi is vár az olvasóra, ha ezt a könyvet kézbe veszi, hiszen már a megfogalmazás is frappáns, megfelelően előrevetíti a tartalmat. Ebben a regényben Clare Pooley fogott egy marék idős ember és megmutatta, hogy a ráncoktól szabdalt arcok mögött is bőven rejtőzik még kurázsi. Hohó, de még nem is akármilyen! A könyv szereplői nem éppen hétköznapi nyugdíjasok, de alapvetően ezt a környezetük nem akarja észrevenni. A regény egyik legnagyobb mondandója ebben rejlik: a társadalom könnyen ítél meg és skatulyáz be bárkit a kora és a megjelenése alapján. Az idősebb rétegre gyakran már figyelmet sem fordítanak, a tekintetük átsiklik felettük. Emögött lehet a jövőtől való félelem, vagy csak szimplán a nemtörődömség, de igazából mindegy az ok, ha a végeredmény ugyanaz. Mai kifejezéssel érve a társadalom gyakran ghostingolja a korábbi generáció tagjait.
Szóval a történet középpontjába egy rendhagyó nyugdíjas klub tagjai állnak, akiknek új küldetésük az, hogy megmentsék a találkozóknak helyszínt adó épületet, ugyanis, ha azt porig rombolják és szállodát húznak a helyére, sok ember élete drasztikusan megváltozik. Ez az épület nem csak az időseknek ad elfoglaltságot, hanem különböző foglalkozások színtereként szolgál. Például működik benne egy önkormányzati keretekből fenntartott bölcsőde is, amely nagy segítség a dolgozni vagy éppen tanulni vágyó szülőknek, akik nem tehetik meg, hogy más, fizetős keretek közé helyezzék csöpp utódjukat. Szóval fontos, hogy a közösségi ház talpon maradjon, s ezért az idősek összefognak, hogy megmentsék. Segítségükre vagy épp akadályozásukra ott van Lydia is, aki a klubbért felel. Elvileg ő tartja a foglalkozásokat, de igencsak hamar kiderül, hogy jelen esetben leginkább a nyúl viszi a puskát. Mentségére szóljon, a bingózós nagyothalló, kedves idősek helyett kapott egy csapat minden lében kanál embert, akiket a veszélyérzet éltet. Szóval az előttük álló út nem egyszerű, sok nehézséggel van kikövezve. Az olvasás mellé érdemes hozni popcornt is, mert ez a menet kitűnő szórakoztatással látja el a könyvforgatót.
Az alapvető történetvezetés lineáris, de mielőtt még fejest ugorhatna az olvasó a sztoriba, kap egy kiragadott jelenetet a jövőből. Ez a pár percet felölelő esemény kellőképp megalapozza a hangulatot. Ekkor még a könyvforgatónak fogalma sincs arról, hogy ki kicsoda, nem tudja elkülöníteni a karaktereket egymástól, hiszen most találkozik velük először, de a szimpátia már felébred benne. A rendőrség félreállítja a kisbuszt, ahol hirtelen mindenki őszinteségi rohamot kap. Csak úgy repkednek a levegőben a szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb vallomások, a helyzetkomikum pedig a tetőfokára hág, mikor kiderül, hogy a keresett célszemély már árkon-bokron, azaz az autópálya elválasztó sávján túl van. Őszintén megmondom, mikor már alaposan benne voltam a sztoriban, többször is elgondolkodtam azon, hogy visszatérek ehhez a jelenethez, de annyira vitt magával előre a könyv, hogy végül nem tettem meg. Szerencsére ennek nem szenvedtem hátrányát, mert az ominózus jelenet a megfelelő időpontban újra megjelenik, ezzel keretbe foglalva a teljes terjedelembe írtakat és így, a karaktereket már ismerve, még inkább szórakoztatóbb, mint elsőre.
A könyv végtelenül szórakoztató, néhol arcpirító módon. Clare Pooley tényleg nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az általa megalkotott karakterek méltó tagjai legyenek a társadalomnak, még akkor is, ha a koruk miatt csomó előítélettel kell megküzdeniük. De pont ebben rejlik a szabadsági fok is: ha az emberre senki se figyel oda, miért ne tehetne meg szélsőségesebb dolgokat is? Hisz akkor nagyobb rá az esély, hogy a következmény is elmarad – vagy legalábbis a számonkérés során egy kicsit újra a figyelem középpontjába kerülhet. Tehát ezek az idősek bajt kevernek, nem is akárhogy. Mindenki a saját maga életét éli, a központ megmentése mellett nincs más egyéb közös céljuk, így az egyén igénye is megfelelően kifejtésre kerül. A történetben Daphne és Art szála van leginkább kiemelve, de a háttérben megbújó többi tag sem kevésbé érdekes. Sajnáltam, hogy ők mellékszereplő státuszba kerültek, mert igencsak kíváncsi lettem volna az ő további csínytevéseikre is.
Harmadik szólamban Linda, a foglalkozásvezető élete kerül terítékre. Ő jóval fiatalabb, mint a csapat, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének meg a saját problémái. Természetesen ezt a nyugdíjasklub nem nézheti tétlenül, ezért kérés nélkül is a segítségére vannak – amivel nem kicsi galibát okoznak. Mondjuk azt el kell ismerni, hogy profi munkát végeznek, és Linda karakterfejlődése ezáltal mesébe illő - de mégis realisztikus.
A sok humorral töltött oldalon azért a mélyben elég komoly témákat érint a szerző. Igaz, hogy több szempontból is elrugaszkodott a megszokottól, de nem volt rest két szélsőséges vagy éppen humoros helyzet közé beszúrni egy-egy valódi problémát is, amivel a karakterek szembesülnek. Így két legyet ütött egy csapásra: a történetet visszahúzta és egyensúlyi helyzetbe tartotta, mellette pedig tartalmassá is tette. Az öregkori elhagyatottság érzetet már említettem, de érdemes belemenni, milyen hatásokat vált ki: ha valaki úgy érzi, hogy a társadalom peremére szorul, az hatalmas lelki terhet ró rá. Feleslegesnek érzi magát, ami stresszt és belső feszültséget vált ki, ez pedig vagy depresszív tünetekhez vagy szélsőséges megoldásokhoz vezet – mint Art esetében a kleptománia. A szerző nagyobb távlatokban gondolkodik, a kirekesztettség problémáját nem csak az idősek példáján keresztül mutatja be, hanem központba hoz egy fiatal srácot is. Ziggy egy fiatalkori rossz döntés miatt túl hamar vált édesapává és ez nyilvánvalóan döbbenetes változást hozott az életébe. Nagyon szerettem az ő részeit olvasni, mert a szerző egy pillanatig sem feledkezett meg róla, hogy valójában ő is még egy gyerek, aki tapasztalat híján a maga önzősségét tudat alatt sem adja fel pusztán azért, mert született egy gyermeke. A gondolatmenete végig egy tinifiúra vall, akinek lehet, hogy túl korán kellett felnőnie, de ettől még nem vált mindentudó férfivá.
Clare Pooley újfent egy olyan élménnyel ajándékozott meg, amit jó szívvel viszek magammal tovább. Nagyon szeretem a stílusát és a témaválasztását, hogy nem a megszokottal dolgozik, hanem annál épp egy picivel többel. A Hogyan öregedjünk méltóságmentesen? című könyv rengetegszer nevettetett meg, de közben mindvégig el is gondolkodtatott. Nagy szeretettel olvastam, s bár a vége véleményem szerint túlságosan kézenfekvő lett, kissé kidolgozatlan, még így is azt mondom, hogy ez így kerek egész, ahogy van. Kikapcsolódásra, stresszcsökkentésre tökéletes olvasmány.
Szereplők: Daphne hatalmas forma, akivel bár eleinte nem annyira szimpatizáltam, idővel nagyon is a szívemhez nőtt. A titkai és a múltja, amit mindvégig görcsösen szorongat csak még inkább érdekessé tették a személyét. A többiek is mind egyéniségek, így jól tudnak együttműködni csapatként.
Történet: A történet több szemszögből kerül felépítésre. Bár a karakterek rendelkeznek egy nagy közös céllal, a szerző a hangsúlyt az egyén dinamikájára és fejlődésére helyezte, ezért olyan, mintha a könyvben több sztori is helyet kapott volna – melyek Daphne köt össze leginkább. A végkifejlet egyértelmű, kissé eltúlzott, de valahogy mégis a helyén van.
Nyelvezet: Könnyen és dinamikusan olvasható.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom.
Esztétika: A borító nagyon kedves és minden megjelenik rajta, ami a történetet tekintve fontos. Kellőképp figyelemfelkeltő, nem túl tolakodó. Jól illeszkedik a sztorihoz.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Milyen nagyszerű lehet, ha az ember még idősebbnek akarja mondani magát, és nem évtizedeket szeretne letagadni az életkorából."
"– Art, mikor nősz már fel végre?
– Miért akarnék felnőni?"
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése