Egy varázslatos sziget. Egy veszélyes feladat. Egy égető titok.
Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.
Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felső Vezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy sárkánymadár, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.
Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.
A Ház az égszínkék tengernél elbűvölően bájos és humoros történet. Ezenkívül mesterien mesél arról, hogy mennyire foglyai vagyunk az előítéleteinknek, valamint arról, hogy az ember a legváratlanabb pillanatokban találhatja meg a helyét a világban.
Az OlvasóKvartett novemberi közös olvasmánya újfent egy olyan kötet lett, ami másként sosem került volna a figyelmem középpontjába és szegényebb lettem volna, ha nem részesülök az általa nyújtott élményben. Amúgy internetes böngészéseim során többször is szembe jött velem T. J. Klune Ház az égszínkék tengernél című regénye, s bár mindig elismertem, hogy érdekes is lehet, mentés vagy könyvjelzőzés nélkül tovább léptem. Magamnak sem tudom megmagyarázni a pontos okát – mondjuk úgy, hogy elveszett a kínálat bőségében. Még szerencse, hogy végül nem így történt.
Linus Barker sosem volt ambiciózus ember, ennek ellenére élete nagy részét a munkájával töltött idő tette ki. Alsóbb pozícióban dolgozik, nem is vágyik előléptetésre. Hisz abban, hogy az általa elvégzett munka számít, súlya van és ez neki így tökéletesen elég. A kormány által, különleges gyerekek befogadására létesített árvaházakba tesz látogatást, hogy felmérje az ottani körülményeket és lakókat egyaránt, majd objektív véleményt alkotva döntést hozzon arról, hogy az ott tapasztaltak megfelelnek-e az előírásoknak és a gyerekek érdekét szolgálja-e. A legújabb megbízása igencsak különleges, mivel maga a felsővezetőség krémje, személyesen bízta meg vele. Egy a szigeten álló árvaházat kell meglátogatnia, ahol olyan gyermekek kerültek elhelyezésre, akiknek különleges képessége túllép a megszokott mércén. Az intézmény hat lurkónak nyújt otthont és Linus feladata felmérni, hogy a puszta létezésük milyen veszélyeket hordoz magában a társadalomra nézve, valamint külön kérésre erős monitorozás alá kell vetnie magát az igazgató személyét is. Az új munkája több tekintetben is rendhagyó és elmondható, hogy alapjaiban forgatja fel az életét és mindazt a tudást, amit eddig biztosnak gondolt.
Nem mondanám, hogy ez a könyv első látásra szerelem lett volna a számomra. Tartózkodó érdeklődéssel fordultam az irányába és pont ezt véltem felfedezni a lapokon is. Mintha nem csak én ízlelgettem volna a történetet, hanem ő is feltételekkel kezelt volna engem. Akkor kezdtünk el összecsiszolódni, amikor Linus megérkezett a szigetre, addig viszont nehezen tudtam rávenni magam, hogy forgassam a könyvet. Pedig az alapozás sem nevezhető rossznak, sőt, véleményem szerint a szerző jól előkészítette a története alapját, csupán az olvasónak is fel kell vennie a ritmust ahhoz, hogy maga is tudja járni ezt az újszerű táncot; és meg kellett szokni a neveket is. A regényben lévő karakterek zömének átlagos, vagy találó neve van, de azért akad egy-egy, akik igencsak összezavartak. Míg az angol nyelvben nem okoz problémát, hiszen a személyes névmás hivatkozásokkal egyértelműen beazonosíthatóak a szereplők, addig ez a mi beszédmódunkban nem vélhető fel. Például hiába kellett volna tudnom a leírások alapján, hogy Linus férfi, amíg a szigetre nem került, nem voltam ebben a tényben biztos – pedig a fülszövegben is benne van, mint utólag észrevettem. Alapvetően mindegy, hogy nő vagy férfi, lehetett volna bármelyik, de ennek tisztázása számomra fontos a fejemben megjelenő képek formálása miatt. Valószínűleg ez a beazonosíthatatlanság is hatással volt rám a kezdeti státuszban, ezek a ködfoltok sem segítettek abban, hogy magaménak érezhessem a történetet. Ám miután elkezdődik a valódi cselekmény, már minden tisztázásra került és magam is elfogadóbbá, valamint nyitottabbá váltam.
A gyerekek megjelenésével a történet is egy új irányvonalat vesz fel, amely során a hangulat megváltozik. Eleinte bizalmatlanul fordulnak Linus irányába – teljesen érthető okokból –, s ezt mindannyian sajátos módon fejezik ki. A reakciók elég szélsőségesek, de pont ettől olyannyira szórakoztatóak. Véleményem szerint itt már látszódott a szerző tudatos tervezése, mivel a gyerekek megfelelő természetességgel mozognak a saját határaikon belül. Eleinte számomra túlságosan kirívónak tűnt a karaktermegformálásuk, de mivel ez a hely pont a szélsőséges esetek felügyeletére lett életre hívva, így idővel képes voltam elfogadni. S igazából pont erről szól ez a könyv, az elfogadásról és az emocionális fejlődésről. A megjelenített különleges gyerekek mind a közellátás peremére szorultak pusztán azért, akik. A hétköznapi emberek esélyt sem adnak nekik a megismerésre, hogy megmutassák mi rejlik bennük, már az első pillantást követően meghozzák a véleményüket, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak. A könyv e tekintetben egy valódi, súlyos, a jelenkort is érintő társadalomkritikát fogalmaz meg. A megismerést elutasító, azonnali ítélkezés belénk van kódolva és nehezen levetkőzhető tulajdonság. Ha valami vagy valaki eltér az átlagtól – vagy éppen túlságosan is belesimul –, az máris szóbeszéd tárgyává válik, pedig a tömegtől való eltérés, az egyediség sosem lehetne a negatív előítéletek forrása. T. J. Klune ebben a regényében csodás példát hoz arra, hogy egy, a középpontban lévő, nyitott személyiségű ember, akinek ettől függetlenül megvannak a maga határvonalai, miként oldódik fel az általános elfogadásban. A gyerekeket annak látja, akik: egy csapat lurkó, akik semmi másra nem vágynak csak arra, hogy szeressék őket.
A regény irányvonala könnyed, a lapokon rengeteg bölcsesség jelenik meg. A cselekmény lassan csordogál, leginkább a karakterek megismerése és a központi téma térnyerése valósul meg a lapokon. Az ellaposodást a humoros helyzetek, vicces beszólások gátolják meg, így az ember bármikor, bárhol is üti fel, kicsit megmelengetheti a lelkét, ha épp erre van szüksége.
A regényben található egy apró, szinte jelentéktelen romantikus irányvonal. Eleinte nem tudtam hova tenni, semmi szükségét nem éreztem, felesleges laptöltésnek hatott. A sztori végére azonban megértettem, miért is került ez bele. A szerző ezzel is azt kívánta alátámasztani, hogy mindentől függetlenül mindenkinek kijár a boldogság. Emiatt képes voltam én is megbékélni vele. A lezárás azonban szerintem kissé irreális lett, a szerző olyannyira szépet és jót akart teremteni, hogy azáltal a felállított eszményi kép túldimenzionálttá vált.
A Ház az égszínkék tengernél című regény egy fantasztikus elemekben gazdag történet, amelynek mondandója oly fontos, hogy már csak emiatt is kötelező olvasmánnyá kellene tenni a középiskolákban. Csodálatos történet az egyéniségről, a kirekesztettségről, az összetartás és a közösség erejéről. Gazdagítja a lelket és az elmét egyaránt, s mindezt pihe-puha köntösbe bújtatva teszi. Ezeken a zord őszvégi napokon ez a regény biztosította a bőrt bizsergető napfényt. Tényleg kár lett volna kihagyni, mert sokat lehet belőle tanulni. A lágy történetvezetés, a kényelmes események és a szerethető karakterek egy kellemes kompozíciót alkotnak, ami nagyobb nyitottságra ösztönzi az olvasót.
Szereplők: A karakterek jól megformáltak, kellemes közeget alkotnak. Érdekes, hogy az egyediségük ellenére, vagy inkább pont amiatt, milyen jó csapatot tudnak alkotni. Mindannyiójukat jellemzi bizonyos szintű véglegesség, sarkalatosság, amit mindenki egyéni döntés alapján tud befogadni.
Történet: A regény kicsit nehézkesen veszi kezdetét. A karakterbemutatásra és a világfelépítésre szánt karakterszám megfelelő mennyiségű, de a tartalmi értéke már vitatott. A sztori valódi elindulása után azonban az események már közérthetőek és kellemes ütemben haladnak előre, így onnantól kezdve a regény könnyedén élvezhetővé válik.
Nyelvezet: Könnyen olvasható, olvasmányos, megfelelő mennyiségben kifejtett. A megfogalmazás egyedi és humoros, könnyed, angolos bájjal rendelkező.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: A könyv borítója bont olyan bájos, mint maga a történet, amit magába foglal. Kellemes a szemnek, nem túl hivalkodó, de mégis egyedi stílust képvisel.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Az otthon az a hely, ahol azok lehetünk, amik vagyunk."
"– Ha igaz, akkor ő elméletileg elhozza a világvégét! – kiáltotta Linus.
– Hatéves.
– Amikor megfenyegetett engem, azt állította, hogy ő a Pokol tüze és a sötétség!
– Így szokott köszönni – felelte Mr. Parnassus, halkan kuncogva."A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése