A szeretetet és a szerelmet is fel kell áldoznia a hatalomért.
A Kejarin minden darabokra tört, amit Oraya valaha igaznak gondolt. Fogollyá vált a saját birodalmában, az egyetlen lényt gyászolja, aki számára a családot jelentette, és szerelme árulását követően már azt sem tudja, mit gondoljon saját érzéseiről. Csak egy dologban biztos: nem bízhat többé senkiben, a legkevésbé Raihnben.
Raihnért, az Átváltozott királyért még saját nemesei sem rajonganak. A Vér Háza pedig a birodalmába vájja karmait, és azzal fenyeget, hogy belülről tépi azt darabokra.
Amikor Raihn titkos szövetséget ajánl Orayának, a lány számára az alku elfogadása tűnik az egyetlen lehetőségnek, amellyel visszaszerezheti trónját – és bosszút állhat szerelme árulásáért. Ehhez azonban olyan pusztító ősi erő birtokába kell jutnia, amelyhez apja legnagyobb titkain keresztül vezet az út.
Ellenség közelít minden oldalról, és semmi sem az, aminek látszik. Oraya, miközben lassanként megfejti múltja titkait és szembenéz a jövőjével, kénytelen választani a hatalom megszerzésének véres valósága és azon pusztító szerelem között, amely a vesztét okozhatja.
Én megmondtam, hogy nem fogok sokat várni Carissa Broadbent A kígyó és az éj szárnyai folytatásával, de nem ám! Egy könyvet azért közbeillesztettem, hogy megfelelően el tudjam különíteni az eseményeket majd utólag, ne folyjon össze a tartalom, de utána máris szárnyaltam vissza a Vér házába. Így a sztori végére érve azt mondom, hogy igazából ez felesleges volt, azonnal ugorhattam volna A hamvak és az elátkozott király sztorijába, mert sarkalatosan más élményt nyújtott, mint a sorozat nyitókönyve, ha akarnám, akkor sem tudnám összemosni. De nem baj, így is jó volt.
Oraya és Raihn története egy teljesen új színtérre helyeződött át. Minden megváltozott, kezdve a közöttük lévő dinamikától egészen a tisztségviselők személyéig. Oraya döntése, mely a Kejari legvégén hozott meg, az egész vámpírvilág alapjait rázta meg. A következményeket pedig mindenkinek el kell viselnie. A lányban jelentkező gyász sokrétű és hibáztatásban gazdag, emellett az árulások miatt érzett fájdalma is elborítja az elméjét. Bár valódi mélypontot ér meg, teljesen összetört, ezt nem mutathatja meg a körötte lévőknek, hiszen a gyengeség legkisebb jelére is ugranak. Ő még mindig csak egy ember a vámpírok között – az örökös Jegy ellenére is. A birodalom a változások súlya alatt meginog, hiszen a nemesek nem tisztelik a király személyét. Politikában és intrikában gazdag jövő elé néznek, amely során nem csak egy királyság problémáival kell megküzdeniük, hanem a saját személyes harcukkal is. Mert minden tüske ellenére, a két főszereplő között korábban létrejött lelki kapocs nem szűnt meg létezni.
A sorozat második része egészen más dimenzióba helyezi el a történetet. A kígyó és az éj szárnyai kötetben a Kejari központi szerepe miatt elmondható, hogy a sztorit burokban tartotta a szerzőt. A teljes figyelmét az eseményre és másodlagosan a világfelépítésre fordította – és tegyük hozzá, alapos munkát végzett e téren. A cselekmény a keretek között maximálisan kiteljesedett, szinte nekifeszült a virtuális falaknak és emiatt is lett olyannyira szerethető – a további nyilvánvaló okok mellett. A második kötetben már egy sokkal tágabb világgal szembesül az olvasó, amelyben a felszín alatt forrongó problémák is felszínre törnek. Kiderül, hogy az uralkodó is mély titkokat őrzött és közel sem az a személy volt, akinek Oraya gondolta. Eddig is több ízben vetekedett a lelkében a szeretet és gyűlölet, de most még hozzá társult a zavartság és a bizonytalanság érzése is, amely miatt már maga sem tudja, mi volt igaz. Figyelembe véve a kiterjesztett közeget és a korábbi események által generált következményeket, a tartalom irányvonala is merően más, mint a korábbi részben. Megértem azokat, akik azt mondják, hogy ebben a világban nem érezték magukat komfortosan, főleg, ha az első kötet hangulatát szerették volna a továbbiakban is maguknak tudni. Korábbi tapasztalataim alapján én lélekben készültem erre, így számomra nem rontotta el az élményt, sőt, inkább még fokozta: a történet ebben a részben sokkal magasabb szintre emelkedett és igazán erős végkifejletben teljesedett ki.
A cselekményben sok kétség és talány található, amelyek folyamatosan jelen vannak a lapokon és mindvégig megkérdőjelezik a dolgok értelmét. Ez egy kicsit lassítja a sztori kiterjedését, valamint a két főszereplő között kialakult konfliktushelyzet is elég sokáig feloldhatatlannak hat, ugyanakkor a korábban megszokott kényelmes és részletes elbeszélési módhoz ez rendkívül jól illeszkedik. A két fronton zajló háború – társadalmi és lelki – megfelelő kifejtettség mellett biztosítja az olvasó részére a szórakozást. Én szeretem az intrikát és az udvari politikát, így számomra majdhogynem kevés volt a lapokon megjelenő huzavona, de ebbe a történetbe pont ennyi fért bele. Talán egy kicsit túlidealizáltnak hatott Raihn emberek iránti lojalitása miatt. Nyilvánvaló, hogy szükségesek az általa meghozott intézkedések, ám egy összeomlás szélén álló királyság esetén be kell látni, hogy nem a pórnép sorsa a legfontosabb. Raihn mindvégig a lelke alapján döntött, stratégiai szempontból sok esetben megkérdőjelezhető volt a cselekedete, ám ő maga is elismeri, hogy sosem akart trónra lépni, az egész királyi szerepkör számára csupán egy álca, amit kénytelen-kelletlen ölt magára. Ezzel a szerző őt is esendővé tette és kibillentette a két szereplő közötti mérleget az egyensúlyi helyzetből. Oraya messze nagyobb magasságokba teljesedik ki, ami a sérült lelkét tekintve nem minden esetben célravezető.
A történet két szempontból került kifejtésre, amely megérthető, hiszen itt már mind a két főszereplő álláspontja fontos, hogy feltárásra kerüljön, ám ezáltal Raihn karaktere elvesztette a vonzerejét. A korábbi sejtelmes valója, a bőre alatt meghúzódó titkok voltak azok, amik fenntartották a figyelmet, ám a minden ízében szerelmes férfi, aki olyan szerepre kényszerült, ami számára nem testhezálló és alkalmatlan is rá, már kevésbé vonzó. Ezt mérhetetlenül sajnáltam, mert ezáltal a karakter nívója számomra lecsökkent. Oraya esetében is jelentős változás állt be, hiszen amit olyannyira szerettem benne, hogy préda egy ragadozókkal telt világban igazából félig felülírásra került az apja hagyatéka által. A lélektani változása nagyívű, hiszen az igazság porig rombolta a jelenét és múltját egyaránt. Lépésről lépésre küzd meg a saját származásával, valamint az átalakult világ problémáival. Oraya története példa arra vonatkozólag, hogy a tetteink súlyával együtt kell élni, még akkor is, ha a sorsunk látszólag a lehető legrosszabb irányba tart. Rámutat, hogy a meghozott elhibádzott döntések következményeit el kell viselni és utána is törekedni arra, hogy a kialakult negatív szituációt átforgassuk. Oraya és Raihn lerombolták az ismert világot. Most újra kell építeniük, ha akarják, ha nem.
A lapokon megjelenő szerelmi szál volt számomra kicsit problémás. Míg az első részben nagyon szerettem volna, hogy a karakterek egymásra találjanak, s végül annak módja és üteme véleményem szerint maximálisan megfelelő volt, addig a második kötetben túl sok agonizálás kapott helyet. Mindkét karakter túl sokat agonizált, Raihn pedig túl szerelmes lett a rá rótt feladatkörhöz képest. A huszonkét oldalas erotikus jelenet pedig abszolút indokolatlan volt, ezt a szerző feleslegesen elnyújtotta és odáig fokozta, míg az érzelmi alátámasztás helyett átbillent az undorig az esetemben.
Bár az első rész jobban levett a lábamról, A hamvak és az elátkozott király című könyvben is megtaláltam az értéket. Egyértelmű, hogy a két kötetnek nem lehet összehasonlítani sem a hangulatát, sem a történetvezetését, végtére teljesen más szinten mozog. Tény, hogy a váltott szemszög elvett a különlegességéből, de a végeredmény kárpótolt. Tetszett, ahogy a szerző megcsavarta a szálakat, az pedig végképp, hogy Oraya és Raihn története valójában duológia, a további kötetek esetén már más karakter lesz a központban. Összességében én azt mondom, hogy Nyaxia koronái egy izgalmas sorozat, ami méltán megérdemli az elismerést.
Szereplők: Kicsit úgy érzem, hogy a szerző a végletekig próbálta fokozni a karakterekben rejtőző potenciált és ezáltal kizsigerelte őket. Oraya esetén ez szükséges volt, hiszen ő apró darabokra tört az igazság súlya alatt és egy nagyon nehéz mentális folyamat útján tudta csak felépíteni az új önmagát. Raihn viszont túlságosan érzelmessé vált. Őszintén megmondom, hogy annál jobban csökkent a szememben, minél többet tudtam meg róla – bár el kell ismerni, hogy nem ő a sztori valódi főszereplője, hanem a lány.
Történet: A sztori felépítés merően más, mint az első rész esetén. Itt már nem csupán egy versenyt kell túlélniük a karaktereknek, hanem egy királyságot kell talpra állítaniuk úgy, hogy akad némi súrlódás a karakterek között, valamint senki nem akarja szinte a trónon látni az aktuális uralkodót. A veszély nem csupán a nyomukban lohol, hanem ezt lélegzik be minden pillanatban. A történetnek így van egyfajta feszült kicsengése, de mellette megmarad az egymást követő kalandok miatt a szórakoztató szinten – s a szerelmi irányvonal is mindvégig aktív részét alkotja a nagy egésznek.
Nyelvezet: Könnyű és egyértelmű. Nyomatékosítás céljából gyakorta él a szerző az ismétlés lehetőségével, amely ekkora terjedelemben egy idő után szemöldökhúzogatást eredményez. Az elbeszélési mód most is kényelmes, ami bizonyos jelenetek esetén okozott némi nehézséget a számomra, de többségében megfelelt az igényeimnek.
Besorolás: Szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: A második rész is ugyanolyan csodálatos, mint az első. Itt is csupán a térképpel van problémám, szintén túl sötét, mintha egy fénymásolt kép lenne.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Nincs semmid, csak én – mondtam. – Mégis elengedsz?
– Nincs semmim, csak te – ismételte. – Szóval elengedlek."
"Fiatalemberként azt hittem, hogy a bátorság a félelem hiánya. Nem. Azóta megtanultam, hogy a félelem hiánya csak ostobaság."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése