Akár ember, akár vámpír vagy, a túlélés szabályai ugyanazok: soha ne bízz, soha ne engedj, és mindig – mindig – vigyázz a szívedre!
Az Éjszülött vámpírkirály örökbe fogadott emberlánya, Oraya olyan világban vetette meg a lábát, amely arra hivatott, hogy végezzen vele. Az egyetlen esélye, hogy valaha puszta prédánál több lehessen, ha részt vesz a Kejari versenyen: a legendás tornán, amelyet maga Nyaxia, a halál istennője szervez.
De a három vámpírház legkiemelkedőbb harcosai között győzelmet aratni nem lesz egyszerű. Így a túlélés érdekében Oraya kénytelen szövetséget kötni egy titokzatos riválissal. Raihnben minden veszélyesnek tűnik. Könyörtelen vámpír, hatékony gyilkos, a lány apjának és uralmának ellensége… valamint Oraya legnagyobb vetélytársa. Ennél azonban sokkal rémisztőbb, hogy Oraya mennyire vonzódik a férfihoz.
A Kejarin viszont nincs helye együttérzésnek. Minden biztosnak hitt tudás, ami Oraya világát alkotta, összeomlik. Raihn ugyan talán mindenkinél jobban megérti őt – ám bimbózó vonzalmuk akár a vesztét is okozhatja egy olyan birodalomban, ahol semmi sem halálosabb a szerelemnél.
Az év első könyvét mindig alapos gondossággal választom meg. Van egy személyes kis babonám, miszerint az első olvasmány megmutatja, milyen év vár rám a szeretett hobbim terén, így hát nem engedhetek meg magamnak holmi gyenge élményt adó regényt már a legelején, de nem ám! Pontosan ezért döntöttem úgy végül, hogy a korábbi terveimet felülírom és karácsony helyett január elsején fogok elmerülni abba a világba, amelyet Carissa Broadbent alkotott meg. Sok jót halottam róla, többen személyesen is ajánlották a részemre, így végül ezen kötetre bíztam 2025 előrevetített sorsát. A lehető legjobb döntés volt!
Képzelj el egy olyan világot, amit vámpírok különböző fajai utalnak. Ahol az emberek bizonyos területen szimbiózisban élnek velük, máshol azonban nem többek, mint vágás alatt lévő haszonállat. Egy világ, ahol a vérszívó lényeket az istenek hozták létre, az ő gyermeiként létezhetnek, nekik adakoznak és tisztelegnek. A koronáért súlyos harcokat vívnak, amely során nem riadnak vissza a saját családjuk és leszármazottjuk megcsonkításától és megölésétől sem. Csak a hatalom számít és a zamatos vér. Képzeld el, hogy ebbe a világba, a gócpontjába behelyezésre kerül egy négyéves lány, akinek a szüleit meggyilkolták, s igazából az ő élete sem érne fabatkát sem, ám a király maga mellé veszi és lányaként kezeli. Oraya préda egy ragadozókkal teli világban, ahol a vékony határt egyedül a király tekintélye tartja életben, valamint azon kiképzés, amelyben részesítette szeretett gyermekét. Bár el kell ismerni, lehet egy ember akármennyire is rátermett, az erőfölény és a reflexek a vámpírok irányába billentik a mérleget. A száz évente megrendezendő Kejari esemény azonban lehetőséget ad a lánynak, hogy több legyen, mint ami. Ha képes győztesként kijönni a többfordulós csatából, akkor Nyaxia istennő teljesíti egy kívánságát. Nincs más lehetősége, mint győzni, hogy életben maradhasson egy olyan világban, amelyben a puszta létezését is sértésként éli meg a környezete. Hiszen az étellel nem szabad játszani.
Nem viccelek, már a prológus is levett a lábamról. Az első pár oldal után a teljes figyelmem a leírtak felé fordult és képtelen voltam elszakadni tőle. A felvezetés végtelenül hatásos, a megfogalmazása ízes. A kezdőmondatot legalább háromszor elolvastam, hiszen olyan erős üzenet van benne a további tartalomra vonatkozólag, hogy nem akartam elhinni, hogy ezt ennyire lazán közli az olvasóval a szerző. Bámulatos, de tényleg!
A kezdeti felvezetés után a történet alapvetően lineárisan halad előre és egy szálon kerül bemutatásra. A fejezetek között azonban néhol vannak apró múltbéli kitekintések, amelyek által egy-egy helyzetreakció mögött húzódó plusz tartalom jelenik meg, így a kapott kép sokkal színesebb. Ezek a dőlt betűvel írt részek ínycsiklandó csemegének minősültek, amelyek még inkább berántottak ebbe a borzalmas világba. A fő történet is mindvégig roppant izgalmas. A szerző történetmesélési módja nem gyanítható meg azzal, hogy lassú lenne, de ennek ellenére kényelmes: nem rest időt hagyni a részletek és a belső érzések, valamint motivációk kifejtésére. Erre a regényre leginkább a „mindent a maga idejében” örökérvényű igazság illeszthető rá. A sztori ennek köszönhetően a legapróbb részletekig felépített és kényelmes ütemet diktál. Ez néhol okozhat minimális megülés-érzést, ha az olvasó épp egy olyan jelenetben van, ami számára kevésbé érdekes, de véleményem szerint ez az érzés ritka vendég, mert ez a sztori dupla ennyi helyen is pont ugyanilyen érdekes lenne.
A kihívások abszolút nincsenek elbagatellizálva, hanem tényleg valós, életre-halálra vívott csatákat folytatnak. Érdemes egy kis figyelmet szánni a verseny dinamikájára, valamint az általános közhangulat folytonos változására. A szerző kellő figyelmet fordított arra, hogy a karakterek eleinte egyszerű célkitűzéseit és vehemenciáját az átélt események megfelelő mértékben formálják. Nemcsak a testük, hanem a lelkük is sérül ezen csatározás során, amely kihatással van a személyiségükre is; ha ehhez pedig hozzátesszük a fajukból fakadó egyedi tulajdonsághalmazt még erősebb lesz a belső feszültség és meghasadás eshetősége.
Oraya karaktere rettentő hatásosra sikerült. Mintha a szerző nemcsak elképzelte volna, milyen lehet embernek lenni a vámpírok között, hanem valós élmények alapján építkezett volna fel. Tisztában vagyok ennek a mondatnak az abszurditásával, de talán így tudom leginkább megfogalmazni, mit éreztem olvasás közben. Oraya pont annyira erős, amennyire egy ember lehet – bár a vérveszteségkor fellépő teherbírása kissé túllép a reális kereten. Az utolsó porcikájáig halandó, még annak ellenére is, hogy rendelkezik némi varázserővel. Őszintén megmondom, ezt az elején nem tudtam hova tenni, de ahogy megértettem a kiépített világ dinamikáját rájöttem, hogy nem elképzelhetetlen a dolog, hiszen minden csak azon múlik, hogy a hóbortos kedvű istenek kire szánnak egy pillantást. Ezen szempontból nem számít, hogy a lényben milyen színű vér buzog. A lányban végigvonuló érzelmek gazdag megnyilvánulása mindvégig fontos részét képezik a történetnek. Rengetegszer ámultam el azon, hogy mennyire jól átérezte a szerző az általa életre hívott szituációk érzelmi hátterét és imádtam, hogy mennyire tűpontosan vissza tudta adni. A királyhoz és az apához fűződő érzései kezelése nem éppen egyszerű feladat, gyakorta mond egymásnak ellent, ezáltal egy belső harcot is életre hív a lány lelkében. A szerző azonban ezt végig jól tálalta, így logikus és átérezhető maradt. Vincent karaktere emiatt mindvégig megosztó marad, hiszen ő egyben testesíti meg a jót és a rosszat, s anélkül, hogy a valódi okok felszínre bukkannának az olvasóban is folytonos kérdőjelek villognak, mikor az ő motivációi kerülnek terítékre.
A történetbe vegyül néminemű romantikus vetület. Eleinte még azt feltételeztem, hogy ezt a szerző nem fogja kibontani, ám végül mégis élt valamelyest az általa nyújtott lehetőségekkel. Ahogy a teljes történetre, úgy ezen vonatkoztatásra is érvényes, hogy a maga ütemében, alapos megfontoltsággal került felépítésre, amelyre a folytatásban megfelelően tud építkezni. Ez pedig jelen esetben nagyon fontos, mert a regényt végigkövető disszonáns érzések problémája nem oldódik meg csupán azzal, hogy az első kötet véget ér, sőt, inkább onnan kezd el még inkább kiteljesedni. A lapokon megjelenő romantika nincs túldimenzionálva, nem viszi el a szerző felesleges túlzásokba, mentes a nagyvonalú gesztusoktól, de pont ettől válik hitelessé. A kevesebb néha több.
Butaság lenne az első olvasott könyvnél kijelenteni, hogy megtaláltam a 2025-ös év egyik kedvencét? Lehet, de mégis így érzem. Hihetetlenül sokat adott számomra A kígyó és az éj szárnyai című könyv. Nem elég, hogy már az első szavaknál magához láncolt, de mindvégig aktívan fenntartotta a figyelmem és egyik ámulatból a másikba ejtett. Imádtam a fogalmazásmódját és a történetvezetési stílusát egyaránt. Azáltal pedig, hogy nem dimenzionálja túl a karaktereit és nem alkalmaz sablonos és túlzó elemeket, végképp megvett magának. Végre egy történet, ami messze túlmutat a megszokott kereteken! A mércét messze magasra tette és csak remélni tudom, hogy a folytatás is megugorja. Ez a tudás nem várat sokáig magára. Mentem is olvasni!
Szereplők: A karaktermegformálások erőteljesek. Minden szereplő többféle érzelmet váltott ki belőlem, egy voltam közülük, mégis örökös kívülállónak éreztem magam. Pont, mint Oraya.
Történet: A történet oly mértékben ivódott a bőröm alá, hogy a legvégére már a szereplőkkel együtt ziháltam. Képtelen voltam gondolkodni, teles mértékben azonosultam a leírtakkal, s minden ejtett seb nekem is fájt, minden lelki trauma bennem is alakot öltött. Őszintén megmondom, hogy a tetőponton még egy pár könnycseppet is elmorzsoltam. Fantasztikus, felfokozott, nem kapkodó és nem vontatott. Nekem tökéletes.
Nyelvezet: A szerző fogalmazásmódja a főszereplő stílusához van igazítva. Erős, tényszerű, de amikor átszakad a gát, akkor ezerféle színben ragyog.
Besorolás: Szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: Csodálatos borítóval lehet ezt a letehetetlen történetet megszerezni. Az élfestett verzió pedig még szebb. Imádom a hajtott füles megoldást is, amely a kiadó könyveit jellemzi, mert ezáltal kevésbé sérülékenyebb. A belső grafika is szép, a nagyobb egységek előtt megjelenő egységek is jók. Egyedül a térkép az, ami véleményem szerint több gondozást igényelt volna: túl sötét, mintha fénymásolt papír lenne, nem jól olvasható.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Ez ma… nem ő volt.
– Igen? – mondtam szárazon. – Akkor ki volt?
– A múlt – mosolygott szomorúan. – Lehet, hogy a bőrünk nem heges, mint a tiéd, de a szívünk igen. Bizonyos hegek soha nem gyógyulnak be."
"Lehet, hogy kígyó vagyok, de még a kígyók is elrejtőznek, mikor sólyom száll föléjük."
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése