Kárpótolhat-e az élet a szeretteink elvesztéséért? Nyílhatnak-e még új utak előttünk, ha úgy érezzük, nincs tovább?
Két óra! Amande egész addigi élete mindössze két óra leforgása alatt romba dől. Vidékre menekül, egy magányos auvergne-i házba, hogy háborítatlanul gyászolhassa a férjét és a kislányát.
Bezárkózik, senkit és semmit nem enged magához, ám ahogy telik az idő, előbb egy pillangó, majd egy girhes szürke macska jut be a házba, és végül rábukkan az előző tulajdonos falinaptáraira, és az azokon szereplő feljegyzések, tanácsok segítségével nekilát, hogy életre keltse az elgazosodott kertet és veteményest. Az évszakok váltakozásával egyre több erőt merít a földdel, a természettel való közvetlen kapcsolatból, fokozatosan válik egyre nyitottabbá az új élményekre, az új találkozásokra. Minden egyes nap egy-egy újabb lépés a jövő, a teljesebb és boldogabb élet felé.
Mélissa Da Costa arra biztatja az olvasóját ebben a bátor és érzelemgazdag könyvben, hogy tárja szélesre az elméjét, a szívét és a lelkét a világ előtt, és hagyja szétáradni magában ennek a természethez szóló himnusznak a csodálatos dallamát, amely a legnehezebb pillanatokban is vigaszt nyújthat és képes megbékíteni az élettel.
Vannak olyan könyvek, amelyeket az ember pusztán szórakozás és kikapcsolódás céljából olvas és vannak azok, amelyek a személyes fejlődésre vagy éppen a látásmód szélesítésre szolgálnak. A különböző besorolású regények szimbiózisban léteznek, hisz nincs olyan ember, aki mindig ugyanarra várna – végtére a pisztáciás fagyi is veszít a bájából, ha az ember mást sem fogyaszt. Az előző olvasmányélményem hatalmas magasságokba repített, heves szívdobogást okozva merültem el a fantasztikus világában, ezért szükségem volt most valami olyanra, ami segít a földön maradni. Erre a célra egy régóta várólistás könyvet vettem le végül a polcról, Mélissa Da Costa Manon virágai című kötetét.
A regény központi karaktere egy harminc éves nő, aki éppen most vesz bérbe egy ingatlant, amely immáron három éve áll elhagyatottan. Fénykorában takaros otthon volt, az utolsó ajtózárás előtt gondos kezek tartották karban, ám az eltelt időszak alatt a por és a növényzet vette át az uralmat. Amande-nak azonban pont arra van szüksége, amelyet ez a lakás képvisel: egy, a külvilágtól távolabb eső építmény, amelyben elrejtőzhet. Egy olyan hely, ahova nem jut be a fény, és a sötétségbe beburkolózva megszűnik számára az idő és a tér. Egy borzasztó tragédia érte a közelmúltban, amelynek feldolgozása még nem kezdődött meg, nem áll még rá készen. A Föld azonban tovább forog, s egy pillangó, egy macska és egy régi teleírt falinaptár végül apró lépések megtételére késztetik, amelyek bár félelmetesek, szükségszerűek is egyben. Amande élete sosem lesz ugyanolyan, mint korábban volt, de meg kell tanulnia együtt élni vele.
Már a kezdetek óta tisztában voltam vele, hogy ennek a regénynek a központi témája a gyász és a gyászfeldolgozás köré épül. Ez az élet része, elkerülhetetlen, előbb vagy utóbb mindenkit érint és rákényszeríti, hogy kialakítsa a saját megküzdési stratégiáját. Nem mondom, hogy ezekben a szituációkban egy-egy témába vágó könyv segítséggel tud szolgálni, de az kijelenthető, hogy az ember kevésbé érzi magányosnak magát ebben az élethelyzetben. Más gyászával szembesülni épp olyan nehéz, mint a sajátunkkal, de mégis ott rejlik benne némelyest a megnyugvás lehetősége – főleg, ha nemcsak a folyamat elejét, hanem annak kinyílását vagy lezárását is nyomon követheti.
Amande története mélyen megérintett. A szerző emberfeletti tapintattal fordult a saját maga által megalkotott főszereplő irányába. A történet elbeszélése pont úgy virágzik ki, ahogy maga a karakter is, együtt lélegeznek, együtt fejlődnek. Eleinte a szövegalkotást rövid, színtelen tőmondatok jellemzik, amelyek abszolút a tényekre fókuszálnak. Ez nem is lehetne másként, hiszen Amande abban az állapotban van, mikor a létszükségleten kívül mindent más kizár a gondolatai közül, mivel maga a légzés is nehezére esik. Aztán egy, az ablakon beröppenő pillangó egy pillanatra kiszakítja a saját belső világából, hiszen új és váratlan ingerként éri. Ez a kis felrázás nem elegendő ahhoz, hogy a depressziója füstté váljon, közel sem, de szüksége volt rá, hogy bizonyos döntések formát öltsenek a fejében a későbbiekben. Ezen célból segítség volt a részére a macska, amely makacsul ragaszkodott hozzá, valamint az előző lakó naptárja, akivel rokonszenvet érezhetett, hiszen ő is hasonló eseményeken ment át. Az idős hölgy kertészet iránti hirtelen jött elhivatása útmutatóul szolgált Amande számára. Kevésbé követendő példa, inkább egy lehetséges irány, amely önmagában nem jelent megoldást, de regeneráció és az elfogadás időszakában kellőképp le tudja foglalni a gondos kezet és a szüntelen zakatoló elmét.
A történet nagy részét a kertben való ténykedések teszik ki, valamint a napközben felbukkanó kéretlen emlékek. Ezeket végigtekintve az olvasó egyre inkább megismeri Amande-t és elhunyt férjét, s az ő szeme előtt is kirajzolódik egy olyan fájó jövőkép, ami sosem jöhet már létre egyetlen rosszul elsült petárda miatt. Ez a tudat nemcsak a nő számára okoz fájdalmat, hanem az olvasónak is, s pont emiatt nem válik egy cseppet sem unalmassá a történet: számunkra is jól esik elmerülni a föld gondozásában rejlő egyszerűségben és a teremtés csodájában.
A kezdeti rövid és tényszerű meghatározások idővel elkezdenek bővülni. Eleinte érzetek jelennek meg a szövegtörzsben, szinte észrevétlenül színek és illatok, valamint az anyagi világ bőrrel való érintkezése. A kép még mindig szürke, de minél több napfényt enged be Amande az életébe, annál jobban teljesedik ki a közeg. A folyamatábrázolás önmagában és metaforikus értelmében nézve is csodaszép. A tényeken alapuló közlés során az olvasó váratlan pillanatokban olyan erős gondolatokkal szembesül, hogy egy-egy pillanatra muszáj leraknia a könyvet. Néhány mondat Ernest Hemingway híres hatszavas novelláját idézi meg érzetre. Gyomorszorító, lélekfacsaró csupán a valóságtartalma miatt. Ez a könyv egy pillanatra sem válik hatásvadásszá. S annak ellenére, hogy fontos témával, annak húsbatépő valóságát megragadva foglalkozik, a legvégére az olvasó lelkében is kinyílik egy kis virág. A remény magja termékeny talajba kerül, s onnantól kezdve csak rajtunk múlik, gondozzuk-e vagy hagyjuk elsorvadni. A gyász sosem szűnik meg létezni, az élet azonban körülszövi – Orvos-Tóth Noémi után szabadon.
Mélyen elgondolkodtatott Mélissa Da Costa Manon virágai című könyve. Bár a történet átlagos hosszúságú, a tartalom súlyos, s emiatt sokszor azon kaptam magam, hogy le kell raknom egy kicsit a regényt. Alaposan meg kell rágnom a leírtakat, bele kell magam helyezni Amande szerepébe, még annak ellenére is, hogy ez bizony egy fájó utazás. Mély együttérzéssel fordultam ennek a fiatal nőnek az élete irányába. Egy olyan utazásra vitt el, melyen bár senkinek ne kellene részt vennie! Bár senki sem szembesülne a legnagyobb veszteséggel, amelyet az élet megkövetelhet tőle. Amande története nem csak elvesz, hanem ad is. Tapintatos érzékletességgel, udvarias megközelítéssel, míg végül el nem jut a lezáráshoz vezető első ajtóhoz. Csodás történet, amelynek bérelt helye van a polcomon.
Szereplők: A történetnek egy központi karaktere van, Amande, aki a gyászába beburkolózva tölti el a baleset utáni idejét. Az életébe belép és résztvevők fele új, másik része viszont a múltból hozott, akik nem engedték el a kezét a legnagyobb szükségben sem.
Történet: Lassú folyású és tapintatos. Leginkább ezekkel a szavakkal lehet leírni. Ezen könyv esetén nem a sztori a lényeg, hanem az a lélektani utazás, amelyre magával ragadja az olvasót. Ez a könyv sokat elvesz az emberből, de is ad a részére.
Nyelvezet: Sztoikus nyugalommal és tudatossággal megalkotott szövegkörnyezet, amely a tényeket megragadva emeli fel az olvasó lelkét vagy éppen veti le a mélybe. Nem dédelget, de ennek a sztorinak pontosan erre a tartózkodó hozzáállásra van szüksége.
Besorolás: Kortárs szépirodalom.
Esztétika: a borító szépen illeszkedik a tartalomhoz. Nem mondanám, hogy félrevezető, kedves és tartózkodó, s talán pont erre is van szükség ezen könyv esetén. Hogy a kezdeti szürkeséget a borító színei részlegesen eloszlassák.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Vajon mások hogy csinálják? Hogy képesek végignézni, amint a mindenségük romba dől, és utána folytatni a megszokott életüket? Néhány nap múlva visszatérni a munkájukhoz, tovább élni ugyanabban a lakásban, tovább élni ugyanabban a városnegyedben…"
"A szeretet, amibe akár bele is pusztulhatunk, a szeretet, ami elsősorban mégis élni tanít, élni újra, tovább annak a fénynek a tiszteletére, amit te hagytál magad után…"
"Az rendben van, hogy a halál az élet része, és ilyennek is kell elfogadnunk. De mi van a hiánnyal, amit a halál hagy maga után?"
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése