Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.
A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.
Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.
Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.
Nagyon hullámzó ezzel a sorozattal a viszonyom. Az első rész szapora szívdobogást és gyakori fangörcsös megnyilvánulásokat okozott, amellyel mindenkit traktáltam, aki csak szembejött velem. A második kötetnél azonban a kiábrándultság lett rajtam úrrá. Az elején még voltak olyan kulcsjelenetek, amikbe tudtam kapaszkodni, de minél több oldalt pörgettem át, annál többet vesztettem el a hitemből. A folytonos vitatkozás, a tiltott szavak listáján landoló folytonosan ismétlődő purparlé teljesen elcseszte számomra az élményt. Ezt nem is tudom szebben kifejezni. Ezek után úgy voltam vele, hogy a sorozat harmadik kötete lesz a vízválasztó: ha abban a szerző valamicskét is vissza tudja hozni a korábban körém font bűvkör érzetét, akkor minden rendben lesz, ám ha erre nem képes, akkor mehet a levesbe az egész és befejezem a sárkánylovasokkal való ismerkedést.
A kezdeti felálláshoz képest már igencsak messzire jár a történet. Az Ónixvihar cselekménye már mindvégig a háborús idősszakra tehető. Mondhatni most vannak a legnagyobb mélyponton, ahol a bukásukkal a teljes társadalmat elsöprik a veninek és hátasaik, tehát a vállukra nehezedő súly szinte elviselhetetlen. A védelmet helyre kell állítani, ehhez viszont fel kell kutatniuk Andarna eredeti családját, más opció nem nagyon leledzik. Ez az elsődleges feladat, ám emellett számos más probléma is felüti a fejét. A Xaden írisze körül fel-felbukkanó piros karika is aggodalomra ad okot, így az ő lelkének kérdése sem tartozik a halogatható napirendi pontok közé - még annak ellenére sem, hogy csupán egy maroknyi ember tudja, milyen változás állt be a személyében. Szóval a háború folyamatos, a harcok rengeteg erőforrást emésztenek fel és sok áldozatot követelnek, így mindennél fontosabb az, hogy megfékezzék a támadó fél seregét.
A regény általános felépítése tökéletesen illeszkedik a korábbi sémához. Az előző kötet végén a szerző újfent bombát robbantott, ám ezt most ismételten nem kezdi el kifejteni, hanem természetesen kezeli a jelenlétét és visszatér az iskolába, ahol a diákok folytatják a tanulmányaikat. A cselekmény mozgása hektikus, majd a legvégén egy grandiózus jelenetben kicsúcsosodva a szerző az utolsó oldalakon ismét fordít egyet a jelenlegi álláson egy váratlan esemény kapcsán. Valószínűleg a Vasláng által nyújtott élmény mondatja velem, de szerintem ez a harmadik részhez mérten már kevés. A regény vázába szükséges lett volna némi vérfrissítést alkalmazni. Csak egy picit kellett volna változtatni a dolgok menetén, mert ez a kiszámíthatóság is már sokat ront az élményen. Mert hiába lepett meg az utolsó jelenet, a hatása elmarad azáltal, hogy tudtam, hogy valami ilyesmi lesz várható. S biztos vagyok benne, hogy a negyedik részben ezt a váratlan fordulatot, amin most minden olvasó hápog, megint természetesen, magától értetődően fogja kezelni a szerző. Ebbe pedig már belefásultam.
Az Ónixvihar egy kilencszáz oldalas monstrum, amely jól mutat a korábbi kötetek mellett, de ebből majdhogynem a kétharmadát ki lehetett volna - kisebb túlzással élve - húzni. A regény körülbelül a hatszázadik oldalon kapja össze magát, addig önmagát ismételve alighogy tesz előrelépést. A fennmaradó rész viszont már dinamikus, következményekkel telt és gondosan felépített. Pont ezért bosszantó, hogy miért kell ehhez előtte akkor ennyi szövegen átrágnia magának az olvasónak? Nyilván megvan az oka ennek a cirkadalmas se füle-se farka résznek, de véleményem szerint ezt sokkal jobban meg tudta volna alkotni a szerző - mert van benne potenciál, értem, mit szeretett volna elérni, de nem érzem azt a gondosságot, amivel az első kötetet megalkotta. A politikai ábrázolása kezdetleges. Felsorol egy csomó nevet, rangot, de valódi haditervet vagy intrikát nem ábrázol. A karakterek között nincs meg a megfelelő összhang, a felettesi viszonyt mindvégig hangsúlyozzák, hogy mennyire fontos, majd egy vállvonással megkerülik. Az iskola hierarchiai felépítése nem logikus és a módosításra tett kísérletek sem hozhatnak érdembeli változást. Az egész bizonytalan lábakon állt, így nem is csodálom, hogy a szerző is a kezdeti ködös megfogalmazás után gyorsan talonba is rakja és inkább elküldi a hőseinket egy hosszú és monoton kalandozásra.
A tragédiák összehozzák az embereket, úgy néz ki, ez a mondás Basgiathban is helytálló. Xaden változásának számlájára írom, hogy abbahagyták végre az értelmetlen civakodást afölött, hogy kinek mennyi és milyen jellegű titka van és végre nem duzzogják végig a teljes könyvet, miközben tudat alatt pont ez indítja be őket. Ha folytatódott volna az előző részben felvázolt helyzet, biztos leraktam volna a regényt, szóval számomra ez már egy hatalmas siker volt, hogy a kapcsolatukat képesek voltak új szintre emelni. Annak is külön örültem, hogy nem akarják magukat önfeláldozni minden sarkon a szerelem nevében - amit megjegyeznék, még mindig értelmetlennek találok, hiszen, ha az egyik meghal, vele pusztul a másik is, a sárkányokról nem is beszélve. Szóval kifejezetten boldog voltam a jelenlegi felállástól.
A sárkányok egyszerre okoztak örömöt és csalódást. Tairn jelenléte vitathatatlan, az egész könyvet megmenti. Minden egyes megszólalása kincs, legyen szó általános párbeszédről, viccelődésről vagy épp lelki támogatásról. Andarna viszont már más kérdés. Azt hittem, ebben a könyvben a szerepköre jobban változni fog, már csak azért is, mert központi karakterré lépett elő. Már előre örültem, hogy a szerző most nem írhatja ki a sztoriból egy tollvonással elintézve, arra hivatkozva, hogy alszik, hanem valóban jelen kell lennie. Ezzel nem is volt gond, viszont abszolút kétbiten mozgott. A hisztis kamasz időszaka lehetett volna szórakoztató is, de csak az étkezésre vonatkozólag tudott kommunikálni, valamint sérelmezve mindig azt, hogy hátrahagyják. Ez nem elég. Messze több potenciál rejtőzött volna benne, amit kár volt kiaknázatlanul hagyni.
De azért nyilván voltak benne jó részek is, különben nem küzdöttem volna vele. Ridoc karaktere zseniális. Eddig is csíptem, de mostmár végképp imádom, ő az abszolút kedvenc emberem a sztoriban. Ahogy kb mindenkinek szerintem. Jó volt, hogy a többiek is érvényesültek a lapokon. Még ha kevés szó esett a mellékszereplőkről, akkor is úgy érezheti az olvasó, hogy a negyedik szárny tagjaihoz és a sárkányaihoz közelebb került. Számomra szimpatikus volt, hogy a röptetőkről sem feledkezett meg a szerző, azért nekik is jutott némi szerep. A végjátszma dinamizmusa egy idő után átcsapott a fejemen, így én is sok esetben elérzékenyültem a leírtakon. A végső csavar kiváló, a továbbiakban erre megfelelően lehet építkezni.
Jobban tetszett az Ónixvihar, mint a Vasláng, de mérföldekkel elmarad a Negyedik szárny mögött. Ezt alapvetően sikerként könyvelem el, mert tisztában voltam vele, hogy az első kötet iránt érzett rajongást egyik rész sem fogja tudni überelni, ám azzal, hogy a második könyvön túlteljesített, már elégedett vagyok; bár azért nem mondanám, hogy maximálisan, mert tartom magam ahhoz, hogy csupán az egyharmada az, ami értékelhető volt. A szerző által megteremtett világban még mindig rengeteg a potenciál, jó, hogy a mellékszereplőkkel is elkezdett valamelyest dolgozni, de a rengeteg oldal ellenére is kiforratlan, kissé átgondolatlan. Ugyanakkor a kérdésem eldöntötte: a továbbiakban is folytatni fogom a sorozatot, kíváncsi vagyok, merre fogja még az író elkanyarítani. De tudjátok, mi tetszik legjobban? A könyvből készült mémek! Egy egész gyűjteménynyi született, rengeteg embert megmozgatott, sokunk örömére. Szóval sárkányokra, griffekre felpattanni, majd szárnyalni a végtelenbe és tovább! De legalább az első veninig.
Szereplők: A korábban megismert szereplőgárda érdemleges új karakterrel nem igen bővül, a statiszták viszont feleslegesen túlhemzsegnek a lapokon. Violet és Xaden kapcsolata szintet lépett a körülmények miatt, ami jót tett a teljes sztorinak.
Történet: A regény kétharmadában hozzávetőlegesen ugyanaz a metódus ismétlődik. Mire az olvasó elveszíti a türelmét, a szerző is észbe kap és végre vált, elérhetővé teszi a keresett tudást a számukra. Onnantól kezdve utánam az özönvíz, az események beindulnak. A sztori felépítése pont ugyanolyan, mint a korábbi két részé volt, így a végén lévő nagy csavar meglepő, de maga a ténye várható.
Nyelvezet: Rengeteg benne a hiba, félrefordítás, stilisztika, elírás. Néhol emiatt élvezhetetlen, például a sárkányokkal való kommunikáció dőlt betűjének időszakos hiánya kifejezetten zavart. A becézések furák voltak, korábbról nem emlékszem rá, hogy lett volna egyszótagos megszólítás. Ettől függetlenül nem volt annyira kritikus, mint ahogy sokan írták. Tény, hogy a kiadott pénzemért messzemenően többet vártam volna el, de sokkal rosszabbra készültem lelkiekben.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: A korábban megjelent kötetekhez jól illeszkedik, ez számomra pluszpont. A minősége nem kétségbeejtő, nálam az élfestés nem kopott meg, nem akartam most lapozáskor dupla oldalakat ugrani. A betűmérettel volt egy kis problémám, nehezen állt rá eleinte a szemem, de a könyv teljes mérete miatt ez várható volt. Szóval a lehetőségekhez mérten szerintem jó lett.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Vagy én is beleestem a fiúdba, vagy halálosan félek tőle – motyogja Ridoc. – Ebben a pillanatban nem tudom biztosan."
"– Csak hogy tiszta legyen, az a villámcsapás az előbb odafent nem… – Kettőnkre mutat, – Tudod. Nem miattunk volt. – Elfintorodik. – Úgy értem, miattunk volt, mert felhúztam Violetet, de nem úgy volt miattunk, hogy… miattunk. Ha érted, mire gondolok.
Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne kezdjek látványosan sóhajtozni.
– Valahogy sejtettem – feleli Xaden. – Először is azért, mert megbízom Violetben, másodszor pedig azért, mert – lesajnáló pillantást vet Ridocra –, nem volt elég nagy a villám.
Ez komoly?"
A könyv adatai:
Kiadó: Rainy Days Kiadó
Megjelenés ideje: 2025. január 21.
Terjedelem: 910 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése